1962. május 24-én az amerikai Mercury-program negyedik emberes repülése emelkedett a magasba. Az Aurora 7 fedélzetén Scott Carpenter indult útnak, hogy John Glenn után másodikként hajtson végre amerikai Föld körüli űrrepülést. A küldetés a tervek szerint így zajlott volna: három keringés a Föld körül, tudományos megfigyelések, majd visszatérés az Atlanti-óceánba. A valóságban viszont az Aurora 7 repülése a Mercury-program egyik legtöbbet elemzett küldetésévé vált.
Scott Carpenter 1925-ben született Colorado államban. A második világháború végén és a koreai háború idején haditengerészeti pilótaként szolgált. Kiváló repülőnek számított, ezért bekerült a NASA legendás „Mercury Seven” csoportjába, az első hét amerikai űrhajós közé. Eredetileg nem ő lett volna a Mercury–Atlas 7 pilótája. A küldetést Deke Slayton kapta volna, ám egy szívritmuszavar miatt a NASA repülőorvosai nem engedték felszállni. A helyét Carpenter vette át.
A küldetéshez használt kapszula a Aurora 7 nevet kapta. Carpenter választotta ezt az elnevezést. Az „Aurora” a hajnal latin neve, amely az új korszak kezdetét jelképezte, a „7” pedig a Mercury Seven csapatára utalt.
1962. május 24-én az Atlas LV-3B hordozórakéta indította útjára a kapszulát a floridai Cape Canaveralről. A start rendben zajlott, és néhány perc múlva Carpenter már több mint 28 000 km/órás sebességgel keringett a Föld körül.
A NASA ezen a repülésen nagy hangsúlyt fektetett a tudományos megfigyelésekre. Carpenter feladatai közé tartozott a felhőzet, az óceánok és a szárazföldek fényképezése. Különösen érdekelte a légkör és a felszín közötti kölcsönhatás, valamint az, hogy az űrből milyen részletek figyelhetők meg.
Az egyik legismertebb megfigyelése egy különös fényjelenség volt. Carpenter számtalan apró, csillogó részecskét látott lebegni az űrhajó körül. A korai űrhajósok ezeket „szentjánosbogaraknak” nevezték. Sokáig nem tudták pontosan, mik ezek, később kiderült, hogy a kapszula külső felületéről leváló jégkristályok voltak, amelyeket a Nap fénye világított meg.
A küldetés során egy ballon-kísérletet is végrehajtott. A kapszulából egy színes, felfújható gömböt kellett kiengednie, amelyet egy kötél kapcsolt az űrhajóhoz. A ballon nem működött tökéletesen, ezért a kísérlet nem hozta a várt eredményt, de a NASA értékes tapasztalatokat szerzett a későbbi űrbeli műveletekhez.
A repülés közben lassan kezdtek gyűlni a problémák. Carpenter több alkalommal használta a helyzetszabályozó hajtóműveket, mint amennyit a repülési terv előirányzott. Ennek oka részben az volt, hogy sok időt töltött a Föld megfigyelésével és fényképezésével. Az apró manőverek azonban fogyasztották a korlátozott mennyiségű üzemanyagot. A harmadik keringés végére már egyértelművé vált, hogy a tartalékok gyorsabban fogynak a vártnál. Ezzel egy időben a kapszula automatikus irányító rendszere sem működött hibátlanul. Carpenter ezért részben kézi vezérlésre váltott.
A legkritikusabb pillanat a visszatérés előkészítése volt. A Mercury-kapszulának pontos irányban kellett állnia, amikor belép a légkörbe. A rendelkezésre álló üzemanyag csökkenése, a műszerek pontatlanságai és a kézi beavatkozások együtt oda vezettek, hogy a fékezőmanőver nem a tervezett módon történt meg. Az Aurora 7 végül túl mélyen repült tovább a pályáján, mielőtt belépett volna a légkörbe. A kapszula mintegy 400 kilométerrel a kijelölt leszállási területen túl érkezett az Atlanti-óceánba.
A mentőcsapatok egy ideig nem tudták pontosan, hol van az űrhajós. A hidegháború korszakában ez komoly aggodalmat keltett. A sajtóban rövid időre még olyan találgatások is megjelentek, hogy Carpenter elveszhetett az óceánon.
Valójában az űrhajós végig biztonságban volt. A kapszula vízen maradt, Carpenter pedig kiszállt a mentőtutajba. Körülbelül három órán át várta a mentőhelikopterek érkezését. Amikor végül megtalálták, jó egészségi állapotban volt.
A küldetés után a NASA részletes vizsgálatot indított. Egyes vezetők úgy vélték, hogy Carpenter túl sok figyelmet fordított a tudományos megfigyelésekre, és nem eléggé az üzemanyag-felhasználásra. Más elemzések szerint több műszaki probléma együttesen vezetett a pontatlan leszálláshoz. A mai űrtörténészek többsége úgy látja, hogy a helyzet jóval összetettebb volt annál, mint hogy mindezt egyetlen ember hibájára lehessen visszavezetni.
A Mercury–Atlas 7 repülés 4 óra 56 percig tartott, ezalatt háromszor kerülte meg a Földet, és több mint 120 000 kilométert tett meg. A küldetés bebizonyította, hogy az amerikai űrhajósok egyre összetettebb feladatokat képesek végrehajtani pályán, ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a pontos navigáció és az erőforrás-gazdálkodás mennyire fontos az emberes űrrepülések során.
Scott Carpenter később már nem repült újra az űrbe. Nevét azonban örökre megőrizte az Aurora 7 küldetés, amely tudományos siker és fontos tanulási lehetőség volt a NASA számára.
