A Bajkonur története, 3. rész
Bajkonur az 1960-as évekre egyszerre vált űrrepülőtérré és a szovjet rakétafegyverek legfontosabb kísérleti központjává. Ez a kettős szerep azért lényeges, mert a kozmodrom történetét gyakran kizárólag a Szputnyik, Gagarin és a bolygóközi szondák sikersorozataként mesélik el, holott a háttérben több, egymással versengő tervezőiroda fejlesztett katonai rakétákat és űrhordozókat. Minden új rakétacsalád saját szerelőcsarnokot, hajtóanyag-rendszert, vezérlőbunkert és indítóhelyet igényelt, így a telep egyre nagyobb, egymástól távoli technikai szigetekből álló rendszerré vált.
Az R–7 látványos és erős rakéta volt, de katonai fegyverként nehézkesnek bizonyult. Folyékony oxigénjét közvetlenül az indítás előtt kellett betölteni, mert folyamatosan forrt és párolgott, ezért a rakétát nem lehetett hosszú időn át azonnali bevetésre készen tartani. Mihail Jangel tervezőirodája olyan R–16 interkontinentális rakétát fejlesztett, amely szobahőmérsékleten tárolható, hipergol hajtóanyagokat használt. Ezek az anyagok egymással érintkezve külső gyújtás nélkül is meggyulladnak, ami egyszerűsíti a hajtómű indítását, ugyanakkor rendkívül mérgező és maró folyadékokkal tölti meg a rakétát.
1960 októberében az első R–16 indítását politikai és katonai nyomás alatt készítették elő a 41-es területen. A feltöltött rakétán sorra jelentkeztek az elektromos hibák, mégsem ürítették le és vitték vissza biztonságos szerelőhelyre. Katonák, technikusok és vezetők dolgoztak közvetlenül körülötte, miközben Mitrofan Nyegyeljin marsall, a Stratégiai Rakétaerők parancsnoka a közelben ült, jelenlétével is sürgetve a munkát. Október 24-én egy hibás vezérlési művelet idő előtt beindította a második fokozat hajtóművét. A láng átégette az első fokozat tartályait, és pillanatok alatt tűztengerré változtatta az indítóhelyet.
A pontos áldozatszám máig eltér a forrásokban. Egy 1994-es állami vizsgálat 78 halálos áldozatot állapított meg, míg más visszaemlékezések és későbbi orosz közlések ennél jóval magasabb számot is említenek. Nyegyeljin is meghalt, a hivatalos tájékoztatás azonban repülőgép-szerencsétlenségről beszélt, a valódi eseményt pedig évtizedekig titokban tartották. A Szovjetunióban csak 1989-ben jelent meg róla részletesebb nyilvános beszámoló.
A katasztrófa nem űrhajózási baleset volt, hanem katonai rakétateszt tragédiája, mégis Bajkonur történetének egyik legsötétebb fejezetévé volt. Jól szemléltette, mi történik, amikor az ütemterv, a hierarchia és a politikai presztízs felülírja a műszaki biztonságot. A helyszínen később emlékművet állítottak, és október 24-én hagyományosan nem hajtanak végre indítást Bajkonurból. A dátumot még arról is emlékezetes, hogy 1963-ban ugyanazon a napon egy R–9A rakéta silójában kitört tűz újabb emberek életét követelte.
A tragédia ellenére a kozmodrom tovább bővült. Innen indultak a Holdat, a Vénuszt és a Marsot kutató szondák, a Vosztok és Voszhod űrhajók, majd a Szojuzok. Új indítóhelyek készültek az R–7-családnak, a Protonnak és más hordozórakétáknak. Bajkonur ereje éppen ebben a sokféleségben rejlett: nem egyetlen programhoz építették, hanem folyamatosan újabb célokra alakították át. Ugyanez a tulajdonság azonban azt is jelentette, hogy katonai és polgári feladatok, mérgező hajtóanyagok, kísérleti technológiák és emberes küldetések működtek egymás közelében, a korszak titoktartásával körülvéve.
források: RussianSpaceWeb – az R–16 katasztrófája, ESA – Steppe into Space, Boris Csertok: Rockets and People.
