A Bajkonur története, 2. rész
Amikor 1957. október 4-én a Szputnyik–1 rádiójele megszólalt a Föld körüli pályán, a Szovjetunió világraszóló sikert aratott, de az indítás helyéről szinte semmit sem közölt. A létesítmény belső megnevezése az 5. számú kísérleti lőtér volt, a nyugati hírszerzés Tyuratamként emlegette a közeli vasútállomás alapján, a világ azonban végül Bajkonur néven ismerte meg. A név egy másik, több száz kilométerrel északkeletebbre fekvő kazah bányásztelepüléshez tartozott, így a hivatalos közlés azt a benyomást kelthette, hogy a rakétaközpont egészen máshol található.
A megtévesztés azonban már a Szputnyik előtt elveszítette gyakorlati értékének jelentős részét. Egy amerikai U–2 felderítő repülőgép 1957. augusztus 5-én lefényképezte az R–7 indítóhelyét. A CIA elemzői korabeli térképek és a Tyuratamnál kiágazó vasútvonal alapján azonosították a létesítményt, a későbbi U–2-repülések, majd a Corona és más felderítő műholdak pedig egyre részletesebben feltárták a kozmodrom növekedését. A Szovjetunió mégis fenntartotta a titkolózást, mert a helyszín katonai szerepe, az ott kipróbált rakéták képességei és az indítások előkészítése továbbra is érzékeny információnak számított.
A név 1961-ben vált véglegessé a közvélemény számára. Jurij Gagarin világelső repülését nemzetközi rekordként is be kellett jegyezni, ehhez pedig meg kellett nevezni a starthelyet. A szovjet fél Bajkonurt adta meg, miközben a tényleges települést, amely a személyzet, a mérnökök és a katonák lakóhelyéül szolgált, ekkor Zarya, Zvezdograd és más fedőneveken is emlegették. Később Leninszk lett a hivatalos neve, majd 1995-ben maga a város is felvette a Bajkonur nevet. A térképi félrevezetésből így valós földrajzi azonosság született.
A kozmodrom sem egyetlen indítóállásból álló bázis volt. A sztyeppén szétszórt, számokkal jelölt területek hálózataként fejlődött: az 1-es helyen állt az R–7 indítója, a 2-esen a szerelő- és vizsgálócsarnok, más területeken hajtóanyag-üzemek, radarok, követőállomások, raktárak, bunkerek és lakónegyedek épültek. A hatalmas távolságok miatt a kozmodrom belső vasúthálózata vált a működés gerincévé. A rakétákat ma is vízszintesen szerelik össze, különleges vasúti kocsin viszik az indítóhelyre, majd ott emelik függőleges helyzetbe. A korai építők ezért valójában egy ipari tájat hoztak létre, amelyben az indítóállás csak a leglátványosabb végpont.
Az 1-es indítóhely 1957 őszén a Szputnyik–1, egy hónappal később a Lajkát szállító Szputnyik–2 starthelye lett. Innen indultak az első Luna-szondák, 1961. április 12-én a Vosztok–1 Gagarinnal, 1963-ban pedig Valentyina Tyereskova, az első nő az űrben. A helyszínt később Gagarin-indítóállásnak nevezték el, de fizikai értelemben ugyanaz a mély lánggödör, vasbeton szerkezet és jellegzetes tartókar-rendszer szolgálta az űrkorszak különböző nemzedékeit. Ezen a ponton találkozott a hidegháborús fegyverkezés, a tudományos kutatás és az emberiség egyik legrégebbi álma, az égbolt elérése.
A titkolózás különös módon hozzájárult Bajkonur mítoszához. A nyilvánosság a sikereket látta, de nem ismerte a főtervező nevét, az indítóhely pontos térképét, a kudarcok számát vagy az ott élők mindennapjait. Az első űrkorszak képei ezért szinte díszletként mutatták a rakétákat, miközben a háttérben egy egész város és több ezer ember munkája tette lehetővé az űrsikereket.
