A Cape Canaveral és a Kennedy Űrközpont sok generációs története, 2 rész
A Merritt Island-i helyszín 1961-es kiválasztása után a NASA-nak néhány év alatt kellett létrehoznia egy teljesen új űrkikötőt. A program határidejét John F. Kennedy elnök már kijelölte: az Egyesült Államoknak 1969 vége előtt végre kellett hajtania az első emberes holdraszállást. Az új létesítményt 1962. március 7-én önálló NASA-központként hozták létre, majd július 1-jén Launch Operations Center néven kezdte meg teljes körű működését. Vezetője Kurt H. Debus lett, aki korábban Wernher von Braun rakétacsoportjában dolgozott, majd a Cape Canaveral-i indítási műveletek egyik legfontosabb szervezőjévé vált.
Debus és munkatársai olyan rendszert terveztek, amelyben a hordozórakétát zárt csarnokban, függőleges helyzetben állítják össze, majd teljes egészében szállítják az indítóálláshoz. Ez jelentősen eltért a korábbi módszertől, amelynél a rakétákat többnyire vízszintes helyzetben vitték ki, és a padon állították fel. A függőleges összeszerelés lehetővé tette, hogy a Saturn V fokozatait, az Apollo űrhajót és a mentőrendszert ellenőrzött környezetben kapcsolják össze. A mérnökök az indítóállás elfoglalása előtt elvégezhették az elektromos, kommunikációs és vezérlőrendszerek jelentős részének vizsgálatát. A kész szerelvény mozgatása azonban újabb rendkívüli feladatot jelentett.
Az egész rendszer központja a Vehicle Assembly Building, vagyis a VAB lett. Az épületet eredetileg Vertical Assembly Buildingnek nevezték, 1965-ben azonban Vehicle Assembly Buildingre módosították az elnevezést, mivel a NASA a jövő különböző űreszközeinek kiszolgálására is alkalmassá kívánta tenni. A VAB 160 méter magas, körülbelül 218 méter hosszú és 158 méter széles. Belső térfogata megközelíti a 3,7 millió köbmétert, alapterülete pedig nagyjából 32 000 négyzetméter. Acélváza körülbelül 90 000 tonna fémet tartalmaz. Amikor elkészült, a világ legnagyobb belső térfogatú épületei közé tartozott.
A floridai talaj komoly nehézségeket okozott. A hatalmas szerkezetet több mint négyezer, mélyre levert acélcölöpre alapozták, amelyek a felső, laza homok- és üledékrétegek alatt stabilabb teherhordó rétegekhez vezették át az épület súlyát. A cölöpökre masszív vasbeton alap került, erre építették fel a több tízezer tonnás acélvázat. A VAB belsejében négy magas szerelőteret, egy alacsony szerelőrészt és egy központi áthaladó folyosót alakítottak ki. Az eredeti tervek szerint egyszerre akár négy Saturn V rakéta összeállítására is lehetőség nyílt. A mennyezet közelében dolgozó daruk a több száz vagy akár több ezer tonnás fokozatokat függőlegesen emelték egymásra. A csarnok hatalmas ajtajait több különálló panel alkotja. Teljes kinyitásuk hosszabb időt vesz igénybe, mivel akkora nyílást kell szabaddá tenniük, amelyen a Saturn V a mobil indítótoronnyal együtt kifér. A rakéta teteje a kivonuláskor csak korlátozott távolságra haladt el az ajtószerkezet alatt.
A VAB mellett épült fel a Launch Control Center, ahol az indítás előtti ellenőrzéseket és a visszaszámlálást irányították. A különálló irányítóhelyiségek lehetővé tették, hogy több küldetés előkészítése párhuzamosan haladjon. Az indítás után a repülés vezetését a houstoni Mission Control Center vette át.
Az Apollo parancsnoki és műszaki egysége, valamint a holdkomp nem közvetlenül a VAB-ba érkezett. Ezeket az Operations and Checkout Building tiszta és ellenőrzött helyiségeiben szerelték össze, vizsgálták és készítették fel. Az űrhajót csak az ellenőrzések befejezése után szállították át a VAB-ba, ahol a Saturn V harmadik fokozata fölé emelték.
A 39-es indítókomplexumhoz eredetileg jóval több indítóállást terveztek. A végleges Apollo-program számára azonban csak a 39A és 39B épült meg. A két állás megfelelő távolságra feküdt egymástól, így egy baleset kisebb eséllyel veszélyeztette volna a másik rakétát vagy az egész indítási rendszert. A padokat mesterségesen megemelt területre építették. Erre azért volt szükség, hogy a rakéta hajtóművei alatt elegendő hely maradjon a lángároknak és a lángterelőknek. Az F–1 hajtóművekből kiáramló gázokat oldalra kellett vezetni, különben közvetlenül visszaverődtek volna a rakéta aljára.
Az indítóállások körüli területet csővezetékek, kriogén hajtóanyag-tartályok, elektromos hálózatok, kommunikációs rendszerek, kamerák és biztonsági berendezések hálózták be. A folyékony oxigént körülbelül –183 Celsius-fokon, a folyékony hidrogént pedig –253 Celsius-fok közelében kellett tárolni és a rakétába vezetni.
A Hold-program számára megszerzett terület túlnyomó részét végül nem építették be. A beépítetlen földek biztonsági övezetként választották el az indítóállásokat a környező településektől. A NASA és az amerikai Fish and Wildlife Service 1963. augusztus 28-án megállapodott arról, hogy az űrprogram által közvetlenül nem használt részeket természetvédelmi területként kezelik. Így jött létre a mintegy 567 négyzetkilométeres Merritt Island National Wildlife Refuge. A területen több mint 1500 növény- és állatfaj él, köztük aligátorok, lamantinok, tengeri teknősök és számos vándormadár. A technológiai létesítmények körüli biztonsági zóna egyben Florida egyik jelentős természetvédelmi területévé vált.
John F. Kennedy ellen elkövette merénylet után Lyndon B. Johnson elnök az új indítóközpontot John F. Kennedy Space Centerre nevezte át. A szomszédos katonai terület különálló létesítmény maradt, amelyet ma Cape Canaveral Space Force Stationnek neveznek.
1966-ra a VAB, a Launch Control Center és a 39A indítóállás már használható állapotba került. Az épületek között azonban még mindig hiányzott az a rendszer, amely a több ezer tonnás, függőlegesen összeállított rakétát biztonságosan eljuttathatta a padhoz.
A következő részben részletes megnézzük a már korábban említett „kúszókat”, „crawlereket”, hogy lássuk, miként mozgatták meg a Saturn V holdrakétát.
#űrkutatás #NASA #KennedySpaceCenter #VAB #Apollo #SaturnV #MerrittIsland
