A Cape Canaveral és a Kennedy Űrközpont sok generációs története, 1 rész
1961. augusztus 24-én a NASA bejelentette, hogy a floridai Merritt Island területén építi fel az emberes holdexpedíciók új indítóközpontját. A döntés nyomán néhány év alatt citrusültetvények, mocsarak és part menti síkságok helyén létrejött a világ egyik legösszetettebb űrrepülési létesítménye, a mai Kennedy Űrközpont. Mivel már cikksorozat formájában áttekintettük a Mercury-programot, a Gemini felénél járunk, így itt a Holdra szállás felé tartó versenytől nézzük át a Cape és a Kennedy Űrközpont történetét.
John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én tűzte ki célul, hogy az Egyesült Államok még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, majd biztonságosan visszahozza a Földre. A politikai bejelentés idején azonban még hiányzott a feladatra alkalmas hordozórakéta, holdkomp, navigációs rendszer és indítóközpont is. Tulajdonképp űgy minden.
Cape Canaveral ekkor már az amerikai rakétaprogram egyik központja volt. Az első rakéta 1950-ben indult innen, később pedig Redstone, Jupiter, Atlas és Titan típusok, valamint a Mercury-program űrhajói emelkedtek a magasba a fok mentén sorakozó indítóállásokról. Ezeket a létesítményeket azonban jóval kisebb rakétákhoz tervezték.
A készülő Saturn V teljesen más méretkategóriát képviselt. A több mint 110 méter magas és közel 3000 tonnás rakéta indításkor körülbelül 34 millió newton tolóerőt fejtett ki. A NASA mérnökei olyan rendszert terveztek hozzá, amelyben a rakétát zárt épületben, függőleges helyzetben lehet összeállítani és ellenőrizni, majd teljes egészében az indítóálláshoz szállítani.
Ehhez hatalmas terület kellett. Egy teljesen feltöltött Saturn V több ezer tonna folyékony oxigént, kerozint, folyékony hidrogént és egyéb veszélyes anyagokat tartalmazott, ezért az indítóállásokat biztonságos távolságban kellett elhelyezni a környező településektől. Az egyes indításokhoz a légteret és a part menti tengeri területeket is le kellett zárni, a polgári repülést elterelni a légtérből, az üdülőket pedig a tengerpartokról és a környező vizekről.
Merritt Island több okból is kedvező választásnak bizonyult. Közvetlenül a már működő Cape Canaveral-i rakétabázis mellett feküdt, így rendelkezésre állt a katonai lőtér, a követőállomások hálózata, a kommunikációs infrastruktúra és a rakétaindításokban jártas munkaerő. A hatalmas fokozatokat hajókon és uszályokon is el lehetett juttatni az űrközpontba.
Az egyik legnagyobb szempont, hogy a kelet felé induló rakéták az Atlanti-óceán fölött repülhettek, ezért a leváló fokozatok nem sűrűn lakott területekre zuhantak. Florida viszonylag alacsony földrajzi szélessége a Föld forgásából származó sebességtöbblet kihasználását is lehetővé tette.
A Föld felszíne itt közel 1470 km/h sebességgel mozog keleti irányban, ezt pedig egy kelet felé induló rakéta már a felemelkedése előtt jótékony segítségként meg is kapja.
A Floridai Levéltár dokumentumai szerint a NASA 1961. augusztus 24-én jelentette be, hogy mintegy 320 négyzetkilométernyi területet kíván megszerezni Brevard megyében. A későbbi földvásárlásokkal, bérleti megállapodásokkal és biztonsági övezetekkel az űrközpont, illetve a hozzá kapcsolódó terület ennél is nagyobbra nőtt. A megszerzendő földeken citrusültetvények, gazdaságok, családi házak és kisebb települések feküdtek, így számos családnak el kellett hagynia korábbi otthonát.
A döntést Florida vezetői hatalmas gazdasági lehetőségként értékelték. George Smathers szenátor azt jósolta, hogy „az első amerikai történelmi holdutazása Floridából indul majd”, Farris Bryant kormányzó pedig az állam gazdaságtörténetének legnagyobb addigi fejleményéről beszélt, és mint látjuk, nem is voltak messze a valóságtól.
A következő években mérnökök, építőmunkások és vállalati alkalmazottak tízezrei érkeztek a térségbe. Új lakónegyedek, iskolák, utak, hidak, szállodák és ipari létesítmények épültek. Az addig ritkán lakott Brevard megye az amerikai űripar egyik legfontosabb központjává alakult.
Az új létesítmény 1962-ben Launch Operations Center, vagyis Indítási Műveleti Központ néven önálló NASA-központtá vált. John F. Kennedy 1963. novemberi meggyilkolása után Lyndon B. Johnson elnök John F. Kennedy Space Centerre nevezte át.
A szomszédos katonai indítóterület ettől különálló létesítmény maradt: ez a mai Cape Canaveral Space Force Station. A két elnevezést gyakran egymás helyett használják, szervezetileg és földrajzilag azonban két külön űrkikötőről van szó. A Kennedy Űrközpont Merritt Islanden található, a katonai indítóállások pedig a Cape Canaveral-i földnyelven sorakoznak.
Az új űrkikötő meghatározó épülete a Vehicle Assembly Building, vagyis a VAB lett. A 160 méter magas és 158 méter széles csarnok belső térfogata megközelíti a 3,7 millió köbmétert. Acélszerkezete körülbelül 90 000 tonna fémet tartalmaz, belsejében pedig eredetileg egyszerre akár négy teljes Saturn V összeállítására is lehetőség nyílt.
A rakéta fokozatait hatalmas daruk emelték egymásra, végül a tetejükre került az Apollo űrhajó és az indítás közbeni mentőrendszer. Az épületben kialakított magas szerelőterekből a mérnökök és technikusok a rakéta minden fontos rendszeréhez hozzáférhettek.
A Saturn V már a VAB-ban ráépült a mobil indítóplatformra, amelyhez saját kiszolgálótorony tartozott. A teljes szerkezet alá ezután begördült a lánctalpas szállítójármű, a crawler-transporter. A két crawler egyenként körülbelül 3000 tonnát nyom. Hidraulikus rendszereik folyamatosan szintben tartják a rakétát, még akkor is, amikor a szerelvény az indítóállás emelkedőjén halad. Egy crawler több mint 8000 tonnás terhet képes szállítani, miközben maximális sebessége alig haladja meg az 1,5 km/h-t.
Az útburkolat is sajátos megoldást igényelt. Az aszfalt nem bírta volna el a szerelvény súlyát, és túlságosan tapadt volna a lánctalpakhoz. A NASA ezért több rétegben lerakott, lekerekített folyami kőből építette meg a csaknem hét kilométeres crawlerwayt. A kövek elosztják a terhelést, megkönnyítik a kanyarodást és csökkentik az űreszközöket érő rezgéseket.
A szállítóút két hatalmas indítóálláshoz, a 39A-hoz és a 39B-hez vezetett. Mire ezek, a VAB, a Launch Control Center és a kiszolgáló létesítmények elkészültek, Florida partvidékén egy teljesen új űrkikötő állt készen.
Már csak az volt hátra, hogy a rendszer bizonyítsa: valóban képes elindítani a világ addigi legerősebb rakétáját.
Folytatás a második részben: az Apollo–4 első Saturn V-indítása
