Az Apollo-űrhajósok rengeteg szokatlan dolgot tapasztaltak a Holdon. Látták a fekete eget nappal, megfigyelték, ahogy a kalapács és a toll egyszerre esik a felszínre, és olyan tájon jártak, amelyhez fogható nincs a Földön. Mégis az egyik legfurcsább beszámolójuk nem a Holdon történt, hanem akkor, amikor visszamásztak a holdkompba.
Több Apollo-űrhajós is ugyanazt említette: a holdpornak puskaporszaga volt.
Első hallásra ez különösnek tűnik. Hogyan lehet szaga egy olyan anyagnak, amely több milliárd éve légüres térben fekszik? És mi köze lehet a puskaporhoz?
A válasz a Hold különleges környezetében rejlik.
Az űrhajósok a jelenséget akkor tapasztalták, amikor a holdkompban levették sisakjukat. Az űrruhákra és a felszerelésekre vastag rétegben tapadt holdpor bekerült a kabinba, ahol már tiszta oxigénes légkör uralkodott.
Ekkor jelent meg a különös szag.
Az Apollo–17 geológus-űrhajósa, Harrison Schmitt kifejezetten „elhasznált puskaporhoz” hasonlította az illatot. Mások a tűzijátékok utáni szagra, égett hamura vagy elszenesedett faszénre emlékeztető aromáról számoltak be.
A tudósok szerint ennek egyik oka a holdpor rendkívüli kémiai aktivitása lehet. A földi homokszemcsék és porszemek felszínét az időjárás, a víz, a szél és a kémiai folyamatok évmilliók alatt lekoptatják. A Holdon azonban nincs sem eső, sem szél, sem folyóvíz. A felszínt folyamatosan mikrometeoritok bombázzák, amelyek apró robbanások millióival zúzzák szét a kőzeteket. Ennek eredményeként a holdpor szemcséi rendkívül élesek, szögletesek és mikroszkopikus törési felületek milliárdjait hordozzák.
Amikor ezek a frissen feltárt ásványi felületek először találkoztak az oxigénnel a holdkomp belsejében, kémiai reakciók indulhattak meg. A kutatók szerint ezek a reakciók olyan vegyületeket hozhattak létre, amelyeket az emberi agy a puskapor vagy a tűzijátékok szagával azonosít
A történetnek van egy másik érdekes szereplője is. A Hold felszínén található por jelentős mennyiségben tartalmaz úgynevezett nanofázisú vasrészecskéket. Ezek a rendkívül apró fémszemcsék a mikrometeorit-becsapódások során keletkeznek. A nagy energiájú ütközések megolvasztják és részben elpárologtatják a kőzeteket, amelyekből később parányi vasrészecskék csapódnak ki. Ezek a szemcsék kémiailag sokkal aktívabbak lehetnek, mint a hétköznapi földi ásványok. Egyes kutatók szerint ezek is hozzájárulhattak a különös szag kialakulásához.
Igazság szerint a tudomány máig nem adott végleges választ a kérdésre.
A probléma egyik oka, hogy a Földre visszahozott holdminták már nem ugyanazok, mint amelyekkel az Apollo-űrhajósok találkoztak. A minták a gyűjtés után rövid időn belül érintkeztek a földi környezettel, így az eredeti, rendkívül reakcióképes felszínek jelentős része megváltozott. Vagyis a kutatók ma már nem tudják teljes pontossággal reprodukálni azt a helyzetet, amelyet az Apollo-legénységek a holdkompban átéltek.
A holdpor azonban nemcsak a szaga miatt okozott nehézséget. Az Apollo-program során hamar kiderült, hogy a holdpor az egyik legkellemetlenebb „utas” a Holdon. A szemcsék olyan élesek voltak, mint az apró üvegszilánkok. Bejutottak a zsanérokba, megkarcolták a szkafandereket, eltömítették a mechanikus szerkezeteket és megtapadtak szinte minden felületen.
Az Apollo–17 parancsnoka, Gene Cernan később úgy fogalmazott, hogy a „holdpor volt a küldetés egyik legnagyobb bosszúsága„. A por a kabinban lebegve irritálta az űrhajósok szemét és torkát is.
Ma, több mint fél évszázaddal az Apollo-program után, a holdpor még mindig az egyik legnagyobb kihívást jelenti a jövő holdbázisai számára. A NASA Artemis Program keretében a mérnökök már speciális légzsiliprendszereken, új szkafander-anyagokon és elektrosztatikus portaszító technológiákon dolgoznak, hogy megakadályozzák a por bejutását a lakómodulokba. Reméljük, sikerül majd semlegesíteni ezt a kritikus anyagot, amit igen nehéz lenne elkerülni…
