Amikor az Apollo-holdraszállások sokat látott fényképeire gondolunk, szinte azonnal megjelenik előttünk a kép: egy fehér szkafanderes alak áll a szürke tájban, arcát pedig egy aranyszínű, tükröződő napellenző rejti. A legtöbb ember számára ez maga az Apollo-űrruha, azonban az aranyszínű felület csupán a sisakrendszer legkülső eleme. Alatta egy átlátszó nyomásbúra helyezkedett el, amely az igazi védelmet jelentette az árhajósok számára.
A Hold felszínén viselt sisak valójában több különböző rétegből és védelmi rendszerből állt, amelyek együtt biztosították az létfenntartást, a fény- és a sugárzás elleni védelmet egy olyan környezetben, amely finoman szólva sem baráti az ember számára.
A rendszer alapja a teljesen átlátszó nyomássisak volt. Ezt nagy szilárdságú polikarbonátból készítették, amely akkoriban a legfejlettebb műanyagok közé tartozott. A polikarbonát egyszerre volt könnyű, rendkívül ütésálló és optikailag tiszta. A NASA számára különösen fontos volt, hogy egy esetleges ütődés vagy mechanikai sérülés ne eredményezzen üvegszerű szilánkokat. Egy apró repedés vagy törés ugyanis azonnali nyomásvesztést okozhatott volna.
A sisakot egy rögzítőgyűrű kapcsolta az űrruha nyakrészéhez, így a teljes sisak a ruhához volt rögzítve. Az űrhajós feje szabadon mozoghatott a búra belsejében, maga a sisak azonban nem fordult együtt vele. Emiatt volt szükség a rendkívül nagy, gömbszerű kialakításra, amely szinte minden irányban jó kilátást biztosított. A Holdon azonban önmagában ez a tiszta búra nem lett volna elegendő.
A Hold felszínén hiányzó légköre miatt semmi sem szűri a Nap sugárzását. A napsütötte területek vakítóan fényesek, míg az árnyékok szinte teljesen feketék. A Napból érkező ultraibolya sugárzás, valamint az infravörös hősugárzás közvetlenül éri a felszínt és az űrhajóst. Egy hagyományos átlátszó sisakban néhány perc alatt rendkívül kényelmetlenné vált volna a munka. Ezért került a nyomássisak fölé az úgynevezett Extravehicular Visor Assembly, vagyis külső holdfelszíni védő- és napellenző rendszer.
Ez a szerkezet több különböző elemből állt. Leglátványosabb része az aranyszínű fő napellenző volt, amely az Apollo-űrhajósok legismertebb ismertetőjegyévé vált. A felületet rendkívül vékony aranyréteggel vonták be. Az arany különleges tulajdonsága, hogy kiválóan visszaveri az infravörös sugárzást, vagyis a hőt, miközben a látható fény egy része továbbra is átjut rajta. A bevonat vastagsága mindössze néhány mikrométer volt. Összehasonlításképpen: egy emberi hajszál átmérője nagyjából 70 mikrométer. Az aranyréteg tehát sokszor vékonyabb volt egy hajszálnál.
A napellenző mögött további szűrőrétegek helyezkedtek el. Ezek kiszűrték az ultraibolya sugárzás jelentős részét, mérsékelték a vakító fényt, valamint hozzájárultak a hőterhelés csökkentéséhez.
A rendszerhez két állítható oldalsó napellenző is tartozott. Ezek hasonló szerepet töltöttek be, mint egy sapka ellenzője vagy egy napszemüveg. Az űrhajósok a Nap állásától függően leereszthették őket, hogy csökkentsék a becsillanást. A Holdon ez különösen fontos volt, mivel a horizont közeli Nap rendkívül erős tükröződéseket okozhatott. A sisakrendszer külső része egyben mechanikai védelmet is nyújtott. Bár a Hold környezetében kicsi a mikrometeorit-becsapódás valószínűsége, egy nagy sebességgel érkező porszem is komoly károkat okozhat. A külső szerkezet bizonyos fokú védelmet biztosított ezekkel a veszélyekkel szemben.
Az Apollo-program során egy másik problémával is szembesültek az űrhajósok: a holdporral. A holdi regolit szemcséi nem olyanok, mint a földi homok. Mivel a Holdon nincs szél és nincs vízerózió, a szemcsék rendkívül élesek és érdesek maradnak. A por mindenhez hozzátapadt, karcolta a felületeket, és hosszú távon koptatta a felszerelést. A külső napellenző rendszer bizonyos mértékig a sisak optikai elemeit is védte ettől a finom, de rendkívül agresszív portól.
Az Apollo-sisak egyik legnagyobb előnye a kiváló látómező volt. A hatalmas átlátszó búra lehetővé tette, hogy az űrhajós lefelé, oldalra és felfelé is viszonylag jól lásson. Ez különösen fontos volt a holdjáró vezetése, a mintagyűjtés és a műszerek kezelése során. A vízszintes látómező 270 fokos, a függőleges 120 fokos volt.
A modern Artemis-program új holdi űrruhái már eltérő kialakításúak. Az elmúlt fél évszázad tapasztalatai alapján a mérnökök nagyobb hangsúlyt fektettek a mozgékonyságra, a porvédelemre és a hosszabb felszíni munkavégzésre. Az új sisakok továbbra is átlátszó nagy szilárdságú műanyagból készülnek, de fejlettebb bevonatokat, kamerákat, világítást, kommunikációs rendszereket és kijelzőket is tartalmazhatnak.
Tagadhatatlan, hogy az Apollo-program aranyszínű sisakja az emberes űrkutatás egyik legismertebb jelképe. A vékony aranyréteg mögött egy rendkívül kifinomult mérnöki rendszer rejtőzött, és elég jól el volt rejtve, hogy sokunk nem is tudott róla. Ha most Neil Armstrong vagy Eugene Cernan visszatükröződő fényvédőjét látjuk a fényképeken, talán a cikk jóvoltából már egy sokkal komplexebb struktúrát látunk, mint korábban.
