Vizsgáljuk meg, hogyan vált a 18. századi vámpírjárvány orvosi és tudományos vitává, amelyben a holttestek bomlása, a fertőző betegségek és a korabeli hiedelmek találkoztak? Egy kis történelem a hétvégére.

1725-ben egy szerbiai faluban különös eseményekről értesültek a Habsburg Birodalom éberen figyelő hatóságai. Kisiljevo rémült lakói arról számoltak be, hogy egy nemrég elhunyt férfi, Petar Blagojević visszatért a halálból, éjszakánként felkeresi az embereket, és rövid idő alatt több falubeli halálát okozta. Amikor a sírt felnyitották, a jelenlévők megdöbbentő látványról számoltak be: a holttest viszonylag épnek látszott, a szájánál frissnek vélt vért találtak, bőre pedig a vártnál jobb állapotban volt. A falusiak számára mindez elegendő bizonyítékot jelentett arra, hogy a halott vámpírrá változott. A helyszínre érkező valószínűleg szintén megdöbbent császári tisztviselő, Ernst Frombald részletes jelentést készített az esetről, amely hamarosan a német nyelvű sajtóban is megjelent.
Hogy az esetleírást perspektívába helyezzük, meg kell világítanunk azt a tényt, hogy a történet egy olyan időszakban zajlódott, amikor Európa jelentős részén már éppen kibontakozóban volt a felvilágosodás, az orvosok már sűrűbben vizsgálták a betegségek természetes okait, és emiatt a tudományos társaságokban élénk viták folytak az emberi test működéséről. A Balkán egyes vidékein ugyanakkor ez a friss szél még nem söpört végig: ott tovább éltek azok a hiedelmek, amelyek szerint bizonyos halottak képesek elhagyni sírjukat, betegséget terjeszteni vagy elszívni az élők életerejét. A vámpíroktól való félelem a következő évtizedekben olyan méreteket öltött, hogy katonai orvosokat, állami tisztviselőket, egyházi személyeket és tudósokat is bevontak a jelenség vizsgálatába.
De mi is volt a gerjesztője ennek a futótűzként terjedő hiedelemnek? A 18. századi vámpírjárvány valójában több, egymással összefüggő eseményből állt: az első egy rendkívül gyorsan terjedő betegség volt. A haláleseteket egymást követő megbetegedések kísérték, a közösségek pedig a sírok felnyitásával próbálták azonosítani azt a halottat, akit felelősnek tartottak a szerencsétlenségekért (a feljegyzések szerint egyes holttesteket karóval szúrtak át, lefejeztek vagy elégettek). A második fontos tényező, hogy a nyomtatott sajtó felkapta a történetet: a korabeli újságok és hivatalos jelentések révén eljutott Bécsbe, Berlinbe, Párizsba és Londonba is, ahol az európai értelmiség egy része komolyan foglalkozni kezdett a vámpírok létezésének kérdésével. A harmadik lényeges pont pedig az orvosi, bilógiai ismeretek hiányában keresendő.

Az egyik leghíresebb eset, amiről maga a sajtó is beszámolt, 1731–1732 telén, a szerbiai Medveđa faluban bontakozott ki. A helyiek egy Arnold Paole néven ismert férfi történetét idézték fel, aki néhány évvel korábban halt meg, és állítólag már életében arról beszélt, hogy egy vámpír támadta meg. Halála után több falubeli megbetegedett, majd meghalt, ezért a lakosság őt tette felelőssé. Amikor évekkel később újabb halálesetek történtek, a közösség úgy vélte, hogy a vámpír olyan embereket fertőzött meg, akik korábban kapcsolatba kerültek vele. A korabeli beszámolók szerint még a fertőzött állatok húsának elfogyasztását is veszélyesnek tartották. Itt azonosíthatók azok a jegyeke, amelyek valószínüleg bakteriális úton terjedő fertőzésre jellemzőek, és amelyet a falusiak természetfeletti magyarázattal kapcsoltak össze.
A Habsburg katonai vezetés, hogy elejét vegye a találgatásoknak és a tömeges pánik terjedésének, hivatalos orvosi vizsgálatot rendelt el. Johann Flückinger katonai sebész 1732 januárjában érkezett Medveđába, ahol munkatársaival több sírt felnyitott, és részletesen megvizsgálta a holttesteket. A vizsgálatról készült, Visum et Repertum című dokumentum a vámpírtörténetek egyik legfontosabb történeti forrásává vált. A jelentésben a sebészek feljegyezték a testek állapotát, a bőr színét, a belső szervek megjelenését, valamint a szájban és a testüregekben talált folyadékokat. Egyes holttesteket erősen bomlottnak írtak le, mások viszont meglepően jó állapotban voltak. A korabeli orvosok közül többen az utóbbiakat vámpírgyanúsnak minősítették, hiszen az emberi test halál utáni bomlásáról meg nem állt elegendő információ a számukra.
A modern igazságügyi orvostan segítségével ma már megmagyarázhatók azok a testi elváltozások, amelyek a 18. századi szemtanúkat megrémítették. A halál után a sejtek működése megszűnik, az enzimek fokozatosan lebontják a szöveteket, a bélrendszerben és más szervekben található mikroorganizmusok pedig megkezdik a test anyagainak átalakítását. A folyamat során gázok keletkeznek, amelyek felfújhatják a hasat és a mellkast, megváltoztatva a holttest alakját. A belső nyomás hatására sötét, vérrel keveredő bomlási folyadék távozhat a szájon vagy az orron keresztül, amit a sírfeltárás résztvevői friss vérnek vélhettek. A bőr kiszáradása és visszahúzódása miatt a körmök és a haj hosszabbnak látszhatnak, miközben a test felszínén olyan változások történnek, amelyek a korabeli megfigyelők számára a halál utáni növekedés benyomását kelthették.

A környezeti hatások különböző formában befolyásolták a holtestek állapotát. A bomlás sebességét jelentősen megváltoztathatta a hőmérséklet, a talaj nedvességtartalma, a koporsó állapota és a test környezetének oxigénellátottsága. Hideg időben a mikroorganizmusok tevékenysége lelassulhat, ezért egy több hete eltemetett holttest is megőrizhet olyan tulajdonságokat, amelyek meglepték a egyszeri falusi vámpírvadászokat. A 18. századi falvakban ráadásul ritkán végeztek rendszeres boncolásokat, így az emberek többsége, de még a helyi rovosok is kevés tapasztalattal rendelkezett a halál utáni természetes folyamatokról.
A sírból kiemelt, részben konzerválódott test látványa könnyen megerősíthette azt a korábban kialakult meggyőződést, hogy a halott valamilyen módon tovább él. Paul Barber antropológus a vámpírhiedelmekről írt kutatásában részletesen elemezte, hogyan válhattak a bomlás hétköznapi jelenségei a természetfeletti lények létezésének bizonyítékaivá.
A történet fontos, korábban is említett aspektusa a sorozatosan bekövetkezett halálesetekkel kapcsolatos. A 18. századi Európában a fertőző betegségek gyakran gyorsan terjedtek, és a kisebb közösségekben rövid idő alatt több családtag vagy szomszéd halálát okozhatták. A tuberkulózis például hosszú ideig tartó gyengeséggel, fogyással, lázzal és esetenként véres köhögéssel járhatott, miközben a betegek fokozatosan elveszítették erejüket. Más fertőzések ennél sokkal gyorsabb lefolyásúak voltak. Ha egy családban valaki meghalt, majd néhány nappal később mások is megbetegedtek, a közösség könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy az első halott okozza a további tragédiákat, persze nem úgy, ahogy ők képzelték. A tuberkulózis és más fertőzések lehetséges szerepe tudományos magyarázat lehetne, a szerbiai esetek pontos kórokozóit azonban a fennmaradt jelentésekből azonban nem lehet azonosítani. A dokumentumok elsősorban a halálesetekről, a lakosok vallomásairól és a holttestek állapotáról számolnak be. A korabeli megfigyelések sem voltak mindig kellúen tényszerűek: az orvosi feljegyzések, a helyi hagyományok és a félelem hatására kialakult sajátos értelmezések egymásra rakódtak. A történet egyik, mai tudományos szemmel már megdöbbentő vonása, hogy a vámpírjárványok vizsgálata során a hatóságok valódi holttesteket, tényleges haláleseteket és sokszor egészen pontos megfigyeléseket dokumentáltak, miközben a megfigyelésekből levont következtetések alapvetően tévesek voltak. A medveđai orvosok például részletesen rögzítették a testek állapotát, ám a természetes bomlási jelenségeket még képesek voltak a vámpírlét jeleiként értelmezni.
A vámpírokról szóló hírek eközben sajátos tudományos vitát indítottak el Európában. Az orvosok és természetfilozófusok egy része a beszámolókat a halál utáni testi folyamatok megértésének lehetőségeként kezelte, mások a tanúvallomások megbízhatóságát vitatták. A történetek teológiai vitákba is bekerültek, hiszen a halottak visszatérésének gondolata a lélek, a feltámadás és a természetfeletti jelenségek kérdését is érintette. Antoine Augustin Calmet francia bencés szerzetes 1746-ban terjedelmes munkát jelentetett meg a szellemekről és a vámpírokról, amelyben különböző európai beszámolókat gyűjtött össze és elemzett. A könyv jelentős érdeklődést váltott ki, és a nyomtatott sajtóval együtt hozzájárult ahhoz, hogy a balkáni falvak helyi hiedelmei az egész kontinensen ismertté váljanak.
A vita végül a Habsburg Birodalom legfelsőbb vezetéséig jutott. Mária Terézia 1755-ben Gerard van Swieten udvari orvost bízta meg a vámpírokkal és más, halál utáni természetfeletti jelenségekkel kapcsolatos ügyek vizsgálatával. Van Swieten a holttestek természetes bomlási folyamataira, a környezeti körülmények hatására és a tanúvallomások bizonytalanságaira hívta fel a figyelmet. Azt hangsúlyozta, hogy a hideg időjárás és a temetkezés körülményei jelentősen késleltethetik a testek lebomlását, ezért az épnek látszó holttestek magyarázatához természetes okok is elegendők. Végre előkerült egy józan, tudományos hang a vámpírpánik hangos hátterében.
Mária Terézia 1755. március 1-jén rendeletet adott ki a babonás gyakorlatok visszaszorítására. A szabályozás az ilyen ügyek vizsgálatát az állami hatóságok felügyelete alá helyezte, és korlátozta a természetfeletti hiedelmekre alapozott beavatkozásokat. A vámpírhiedelmek elleni fellépés ekkor került állami egészségügyi és igazgatási ellenőrzés alá. A korabeli hatóságok számára kiemelkedően fontossá vált, hogy a rendkívüli haláleseteket szakszerű vizsgálat kövesse, és a közösségek félelmei helyett ellenőrizhető megfigyelések alapján hozzanak döntéseket.
Az ekkorra már hatalmasra duzzadó kulturális hatás azonban kigyomlálhatatlan maradt: vámpírok legendája messze túlélte a hivatalos vizsgálatokat. A balkáni néphagyományokban szereplő visszajáró halott alakja fokozatosan bekerült a nyugat-európai irodalomba, ahol az eredeti falusi hiedelmekből egyre összetettebb, emberi tulajdonságokkal rendelkező szereplő alakult ki. A 19. században John Polidori A vámpír című elbeszélése, majd Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakula című regénye már egészen más figurát teremtett: a művelt, arisztokratikus, tudatosan vadászó vérszívót, amelyből a modern vámpírábrázolások jelentős része származik. Micsoda erős a kontraszt: a 18. századi beszámolókban ezzel szemben a feltételezett vámpír egy egyszerű falusi ember volt.
Ki volt a valódi Drakula?
Bár 250 év választja el a vámpírpániktól, meg kell említenünk őt is, mint minden vámpíros történet atyját. III. Vlad (1431 körül–1476/1477) Havasalföld fejedelme volt, aki Erdélyhez is szorosan kötődött. A hagyomány szerint Segesváron született, és az Oszmán Birodalom terjeszkedésével szembeni küzdelmeiről, valamint rendkívül kegyetlen büntetési módszereiről vált ismertté. A Țepeș, magyarul Karóbahúzó melléknevet arról kapta, hogy ellenségeit és politikai ellenfeleit gyakran karóba húzatta. A Drăculea név viszont apjához, II. Vlad Draculhoz kapcsolódott, aki a Sárkányrend tagja volt. A Drăculea eredetileg a Dracul fiát jelentette, és később a névhez démoni jelentésrétegek is társultak.
Vlad egy olyan történelmi személy volt, akinek kegyetlenségéről már életében és röviddel halála után is terjedtek beszámolók, különösen a német nyelvterületeken, és ezeket politikai propaganda is alakította a saját kénye-kedve szerint. A kortárs forrásokban azonban Vlad alapvetően kegyetlen uralkodóként szerepelt, nem pedig sírjából visszatérő, vérszívó halottként.
Hogyan kapcsolódik mégis Vlad a vámpírjárványhoz?
A kapcsolatot Bram Stoker kutatómunkájában találjuk meg. Az ír író 1890-ben William Wilkinson 1820-ban megjelent, Havasalföldről és Moldváról szóló könyvében találkozott a Dracula névvel. Ekkorra már dolgozott vámpírregényén, amelynek főszereplőjét korábban Wampyr grófnak nevezte. A Dracula nevet később választotta, és a történet helyszínét Erdélybe helyezte.
Stoker emellett Emily Gerard erdélyi babonákról szóló írásait is tanulmányozta, amelyekben a visszajáró halottakkal kapcsolatos néphiedelmek szerepeltek. A vámpírról alkotott elképzeléseket a 18. századi járványok nyomán elterjedt történetek és a 19. századi gótikus irodalom egyaránt formálták. Van azonban egy fontos történeti pontosítás: a kutatók között vitatott, mennyire szolgált a valódi Vlad Țepeș a regénybeli Drakula mintájául. Stoker fennmaradt jegyzetei a név átvételét és néhány történelmi utalást dokumentálnak, de Vlad karóbahúzásairól vagy személyiségéről alig tartalmaznak információt. A közismert, szoros Vlad–Drakula kapcsolatot jelentős részben a 20. századi történeti és turisztikai irodalom erősítette meg.
Mindenesetre mind a vámpírjárvány, és mind Vlad története rendkívűl tanulságos: a folklor, a hiedelmek és a hiányos biológiai, orvosi ismeretek olyan mély kulturális gyökeret vernek, hogy ebből később újabb hiedelmek, irodalmi alkotások és filmek is táplálkoznak.
Források
Peter J. Bräunlein (2012): The frightening borderlands of Enlightenment: The vampire problem – Studies in History and Philosophy of Biological and Biomedical Sciences.
Visum et Repertum (1732) – Johann Flückinger eredeti orvosi jelentésének átirata és angol fordítása.
Sammlung Vampirakten der k.k. Hofkammer – Osztrák UNESCO-bizottság, a Habsburg vámpírakták történeti gyűjteménye.
Paul Barber: Vampires, Burial, and Death: Folklore and Reality – A vámpírhiedelmek és a halál utáni testi változások antropológiai vizsgálata.