A DART kisbolygó eltérítési kísérletéből származó por a Földet is elérheti
Egy ember által előidézett becsapódás nyoma évekkel később a földi égbolton is felvillanásokat okozhat: a NASA DART űrszondája által kilökött törmelék egy része olyan Nap körüli pályára kerülhetett, amely a Föld közelébe vezeti. Ha megfelelő méretű szemcsék lépnek be a légkörbe, hullócsillagként válhatnak láthatóvá, így egy bolygóvédelmi kísérletből emberi beavatkozás nyomán kialakult meteorraj születhet. A számítások szerint a leggyorsabb részecskék nagyjából 2029-től érhetik el a Föld–Hold rendszer környezetét, a tényleges meteorészlelések lehetőségét azonban a törmelék tulajdonságai határozzák meg.

A történet 2022. szeptember 26-án kezdődött, amikor a DART másodpercenként mintegy 6,1 kilométeres sebességgel ütközött a Dimorphos-szal, a nagyobb Didymos körül keringő, hozzávetőleg 150 méteres kisbolygó-holdnak. A kísérletben azt vizsgálták, mennyire lehet megváltoztatni egy égitest mozgását egy célzott ütközéssel, az eredményt pedig a két kisbolygó egymás körüli keringéséből lehetett kiolvasni: a Dimorphos keringési ideje mintegy 33 perccel rövidült. A lökést jelentősen felerősítette a felszínről kirobbanó anyag visszahatása, ahogyan a hátrafelé kiáramló gáz is előrefelé hajt egy rakétát. A kilökött kőzet tehát maga is hozzájárult az eltérítéshez, miközben egy része önálló útra indult a bolygóközi térben.
Eloy Peña-Asensio és munkatársai hárommillió szimulált részecske mozgását követték, hogy felmérjék ennek az anyagnak a lehetséges sorsát, a kiindulási törmelékfelhőt pedig a becsapódást közelről megfigyelő olasz LICIACube felvételeihez igazították. A modell a finom portól a centiméteres darabokig több szemcseméretet vizsgált, és számolt a napsugárzás hatásával is. A Föld–Hold rendszer környezetébe vezető legkorábbi útvonalakhoz másodpercenként körülbelül 1,5 kilométernél nagyobb kilökődési sebesség kellett; ilyen kezdősebességgel nagyjából hét év alatt juthatnak el hozzánk a részecskék.
Az út végén a földi légkörbe való belépés külön feltétel, hiszen bolygónk tágabb gravitációs környezetének elérése jóval könnyebb cél, mint magának a Földnek az eltalálása. A meteorok fényességét ráadásul a beérkező szemcsék mérete, sebessége és anyaga együtt alakítja: a légkörrel való nagy sebességű kölcsönhatás során a részecske anyagot veszít, környezetében pedig fénylő nyom keletkezik. Az ESA értékelése szerint a leggyorsabban útnak induló anyag valószínűleg az apróbb szemcsék közül kerül ki, ezért a lehetséges jelenség észlelhetősége továbbra is nyitott. A ritka, műszerrel rögzíthető meteoroktól a szabad szemmel is megfigyelhető felvillanásokig többféle kimenetel elképzelhető.
A modellek a keresés irányát is megadják: az esetleges meteorok elsősorban májusban jelentkezhetnének, megfigyelésüknek pedig a déli félteke kedvezne. A részecskék pályája és a bolygók ihelyzete miatt az érkezések időben csoportosulhatnak, így későbbi években is lehetnek kedvezőbb találkozások. Egy rendszeresen visszatérő raj kialakulása és erőssége majd az észlelésekből derülhet ki. A meteorokat rögzítő kamerahálózatok számára a számított érkezési irány és sebesség támpontot adhat ahhoz, hogy a Dimorphosból származó szemcséket elkülönítsék a természetes meteorháttértől.
Miközben a szétszóródott anyag a Nap körül kering, az ESA Hera űrszondája már a kiindulási helyszínt vizsgálja: az ügynökség 2026. november 11-i közlése szerint 25–30 kilométeres távolságban dolgozik a kisbolygópár mellett. Ebben a rendkívül gyenge gravitációs térben közel egyenes repülési szakaszokat és időzített hajtóműmanővereket kapcsol össze, amelyekkel nagyjából téglalap alakú útvonalat jár be az égitestek körül. A közeli megfigyelésekből a kutatók azt szeretnék megtudni, hogy a DART mekkora krátert hozott létre, illetve mennyire rendezte át a Dimorphos teljes alakját, miközben a szonda a kisbolygó tömegének, szerkezetének és összetételének meghatározásához is adatokat gyűjt.

Ezek a tulajdonságok döntik el, hogyan reagál egy kisbolygó az ütközésre: a lazán összetartó törmelékhalmaz és a szilárdabb kőzettest eltérő mennyiségű anyagot dobhat ki, ami az eltérítés hatékonyságát is módosítja. A Hera mérései ezért segítenek összekapcsolni a DART ismert becsapódását a megfigyelt pályaváltozással, és pontosítani, milyen eredményt lehet várni egy hasonló beavatkozástól más égitesteknél.
Ha sikerül a DART-hoz köthető meteorokat azonosítani, a földi égbolt a jelenleg is folyamatban lévő kísérlet távoli mérőhelyévé válik. A becsapódás időpontját és helyét pontosan ismerjük, így a megérkező szemcsék ellenőrizhetővé tehetik azokat a számításokat, amelyek a törmelék többéves útját követik. Egy rövid fénycsík ebben az esetben egy bolygóvédelmi beavatkozás messzire jutott darabjáról árulkodna, és arról is adatot adna, hogyan szállítanak anyagot a kisbolygó-ütközések a Naprendszer különböző térségei között.
Források
[1] Peña-Asensio és munkatársai: Delivery of DART Impact Ejecta to Mars and Earth: Opportunity for Meteor Observations. The Planetary Science Journal, 2024. https://doi.org/10.3847/PSJ/ad6b0f
[2] ESA: Debris from DART impact could reach Earth, 2024. szeptember 6. https://www.esa.int/Space_Safety/Hera/Debris_from_DART_impact_could_reach_Earth
[3] NASA: NASA’s DART Data Validates Kinetic Impact as Planetary Defense Method. https://www.nasa.gov/centers-and-facilities/marshall/nasas-dart-data-validates-kinetic-impact-as-planetary-defense-method/
[4] ESA: Hera spacecraft in ‘rectangular orbit’ around target asteroids, 2026. november 11. https://www.esa.int/articles/about-us/directorates/operations/space-safety/hera/hera-spacecraft-in-rectangular-orbit-around-target-asteroids