A Bajkonur története, 4.rész
Az Apollo-programmal folytatott verseny Bajkonur méreteit is megváltoztatta. A Szovjetunió N–1 rakétája több mint száz méter magas, nagyjából 2750 tonnás szerkezet volt, amelynek alsó fokozatában harminc NK–15 hajtómű dolgozott. A Saturn V öt hatalmas F–1 hajtóművével szemben a szovjet mérnökök sok kisebb égéstér együttes erejére támaszkodtak, részben azért, mert az ország nem rendelkezett a szükséges teljesítményű egyetlen nagy kerozin–oxigén hajtóművel. Ez az elrendezés elméletben elegendő tolóerőt adott, de rendkívül bonyolult vezérlési feladatot teremtett.
A rakéta köré teljesen új ipari világot kellett építeni. A 110-es területen két indítóállás készült, a 112-es területen pedig olyan szerelőcsarnok emelkedett, amelyben fekvő helyzetben össze lehetett állítani az N–1-et. A több ezer tonnás rakétát hatalmas vasúti szállító- és felállítórendszer vitte a starthoz. A munkálatokat az amerikai felderítő műholdak is figyelték: a KH–7 és KH–8 képein jól látszottak az új utak, csarnokok, lángterelők és a rakéta körvonalai. Mire a Szovjetunió nyilvánosan ismerte volna el emberes holdprogramját, a nyugati elemzők már tudták, hogy Bajkonurban egy Saturn V méretű hordozó készül.
Az N–1 fejlesztésének egyik alapvető gyengesége az volt, hogy az első fokozatot teljes, harminc hajtóműves rendszerként soha nem próbálták ki földi próbapadon. Ehhez különösen nagy és drága tesztlétesítmény kellett volna, ezért az első valódi teljes rendszerpróba maga a repülés lett. A KORD nevű vezérlőrendszernek kellett érzékelnie a hibás hajtóműveket, leállítani őket és a többiek teljesítményével kiegyenlíteni a tolóerőt, ám a csővezetékek, turbószivattyúk, elektromos rendszerek és a harminc hajtómű kölcsönhatásai olyan hibákat hoztak létre, amelyeket részrendszeres vizsgálatokkal nem lehetett teljesen előre jelezni.
1969 és 1972 között négy N–1 indult Bajkonurból, és egyik sem jutott el az első fokozat működésének végéig. A második kísérlet 1969. július 3-án néhány másodperccel a start után visszazuhant, majd felrobbant, súlyosan megrongálva az indítóhelyet. A robbanás ereje miatt ezt gyakran a történelem egyik legnagyobb, nem nukleáris eredetű mesterséges robbanásaként írják le, bár az ilyen rangsorok bizonytalanok. A fontosabb tény az, hogy az újjáépítés hosszú hónapokat vett igénybe, miközben az Apollo–11 már úton volt a Hold felé.
A harmadik és negyedik rakéta tovább jutott, de újabb hibák pusztították el őket. A programot 1974-ben leállították, hivatalosan pedig 1976-ban zárták le. A megmaradt N–1-eket szétszerelték, egyes tartály- és burkolatelemekből raktártetők, menedékek és más helyi szerkezetek készültek. A Szovjetunió évtizedekig tagadta, hogy közvetlen emberes holdraszállási versenyben állt volna az Egyesült Államokkal, miközben Bajkonur hatalmas betonlétesítményei ennek az ellenkezőjét őrizték.
A rakétához épített csarnokokat, vasúti szállítóberendezéseket és indítóterületeket később az Enyergija–Burán programhoz alakították át. Bajkonur fejlődésének egyik visszatérő mintája éppen ez: egy meghiúsult program infrastruktúrája évtizedekkel később új feladatot kaphat. A sztyeppén ezért a romok sem mindig véglegesek; néha egy következő korszak alapjai.
források: Asif A. Siddiqi: Challenge to Apollo, Boris Csertok: Rockets and People, IV. kötet – The Moon Race, Wikimedia Commons – N–1 képgyűjtemény
