A „radioaktív” szóról többnyire atomerőművek, atomfegyverek vagy Csernobil jutnak eszébe, pedig radioaktív atomok mindenütt jelen vannak körülöttünk. A talajban, a levegőben, a kozmikus sugárzásban, az építőanyagokban, az élelmiszereinkben, így még a saját testünkben is. Ennek érzékeltetésére vezessük most be a banánegységet.
De miért is? A banán sok káliumot tartalmaz, a természetes káliumnak pedig egy egészen kis része – körülbelül 0,012 százaléka – radioaktív kálium–40 izotóp. Egy átlagos banán elfogyasztásával nagyjából 15–20 becquerel aktivitású radioaktív kálium kerül a szervezetünkbe, ami körülbelül 0,1 mikrosievert sugárdózisnak felel meg.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden megevett banán növeli a szervezetünk radioaktivitását. Az emberi test nagyon szűk határok között tartja a káliumszintet. Amennyi kálium bejut, nagyjából ugyanannyi távozik is, ezért néhány banán elfogyasztása gyakorlatilag semmilyen mérhető egészségügyi hatással nem jár.
A banánegység mégis kiváló szemléltető eszköz, mert segítségével könnyen összehasonlíthatók a különböző sugárzásforrások. Egy átlagos napon, amikor egyszerűen csak dolgozunk, sétálunk vagy otthon tartózkodunk, a természetes háttérsugárzás körülbelül 65 banánnak megfelelő dózist jelent. Ez a sugárzás a talajból, a kőzetekből, a világűrből érkező kozmikus részecskékből és saját testünk természetes radioaktivitásából származik.
Repülőgépen utazva már nagyobb dózist kapunk. Tíz kilométeres magasságban a légkör jóval kisebb védelmet nyújt a nagy energiájú kozmikus részecskék ellen. Egy körülbelül ötórás repülőút – például New York és Los Angeles között – hozzávetőleg 150 banánnak megfelelő sugárterhelést jelent. Emiatt a pilóták és a légiutas-kísérők éves sugárdózisát több országban rendszeresen nyomon követik.
Csernobil neve ma is egyet jelent a radioaktív szennyezéssel. A turisták által látogatható területeken eltöltött huszonnégy óra átlagosan 1200 banánnak megfelelő sugárdózist eredményezhet. Ez sokszorosa a természetes háttérnek, ugyanakkor még mindig messze elmarad attól a szinttől, amely sugárbetegséget okozna.
A Nemzetközi Űrállomás már egészen banánegységgel dolgozik. Az ISS körülbelül 400 kilométerrel a Föld felszíne fölött kering, ahol a bolygónkat védő légkör gyakorlatilag már nincs jelen, a mágneses tér védőhatása pedig jóval gyengébb. Az ott dolgozó asztronauták naponta 4300–5000 banánnak megfelelő sugárdózist kapnak. Ez az egyik oka annak, hogy a hosszú űrutazások – különösen egy Mars-küldetés – komoly sugárvédelmi kihívást jelentenek.
Van azonban egy hétköznapi tevékenység, amely hosszú távon hasonló nagyságrendű sugárterhelést okozhat.
A dohánynövény gyökerei a talajból radioaktív polónium–210-et és ólom–210-et is felvesznek. A cigarettafüst belélegzésekor ezek az izotópok a tüdőben rakódhatnak le, ahol éveken át ugyanazokat a sejteket bombázzák alfa-sugárzással. A teljes testet érő dózis ugyan nem feltétlenül magasabb, mint egy űrhajósé, a sugárzás viszont egy nagyon kis területre koncentrálódik, ami jelentősen növeli a tüdőrák kialakulásának kockázatát. Ehhez társul a dohányfüst több ezer egyéb káros vegyülete is, amelyek tovább fokozzák a veszélyt.
Tehát vigyázat: banánegység tehát nem valódi mértékegység! Időnként felbukkan egy állítás: nagyjából húszmillió banánt kellene egyszerre megenni ahhoz, hogy a sugárzás halálos dózist érjen el. Matematikailag ez valóban kijön, a gyakorlatban azonban teljesen értelmetlen összehasonlítás, és ne higgyük el ezeket a meghökkentőnek szánt mondatokat. Senki sem képes ennyi banánt elfogyasztani, és a szervezet folyamatosan szabályozza a kálium mennyiségét, így a radioaktív kálium sem halmozódik fel ilyen módon.
