A legtöbb ember úgy képzeli el a szupernóvákat, mint egy magányos csillag utolsó, látványos robbanását. Egy új kutatás azonban azt sugallja, hogy a legkülönlegesebb szupernóva-robbanások egy részének hátterében valójában egy hosszú ideig tartó, kétcsillagos együttélés áll. A végső robbanást ugyanis évekkel, sőt évezredekkel korábban már előkészíti a csillagok közötti anyagcsere.
A történet két nagy tömegű csillaggal kezdődik, amelyek egymás körül keringenek. A nagyobbik gyorsabban fejlődik, és élete vége felé vörös szuperóriássá fúvódik fel. Külső rétegei ekkor már olyan messzire nyúlnak, hogy a gravitáció egy részük fölött elveszíti a kizárólagos uralmát, és az anyag átáramlik a társcsillagra. A csillagászok ezt Roche-lebeny túlcsordulásnak nevezik.
A társcsillag azonban nem képes mindent befogadni. A kifelé áramló gáz egy része elszökik a rendszerből, és sűrű, több milliárd kilométeres gázburkot hoz létre a két csillag körül. Ez a burok lesz a későbbi kozmikus tűzijáték kulcsszereplője.
Amikor a nagyobbik csillag végül magösszeomlásos szupernóvaként felrobban, a robbanás lökéshulláma másodpercenként több ezer kilométeres sebességgel csapódik bele ebbe a korábban kidobott anyagba. Az ütközés hatalmas mennyiségű mozgási energiát alakít át fénnyé, ezért ezek az úgynevezett kölcsönható (interacting) szupernóvák sokkal tovább és sokkal fényesebben ragyognak, mint a hagyományos robbanások. A csillagászokat évtizedek óta foglalkoztatta, honnan származik ez a sűrű gázfelhő – most úgy tűnik, a választ maga a társcsillag adja meg.
A kutatók számítógépes szimulációk százait futtatták le, és kiderült, hogy nem elég pusztán kettős rendszerben élni. A döntő tényező az időzítés. Ha az anyagátadás több millió évvel a robbanás előtt történik, a gáz addigra túlságosan szétterül az űrben. Ahhoz, hogy a szupernóva elérje ezt a burkot, az anyagvesztésnek csupán néhány ezer évvel a végső robbanás előtt kell bekövetkeznie – ami egy több tízmillió éves csillagélethez képest szinte az utolsó pillanatnak számít.
Ez a felismerés segíthet megmagyarázni, miért olyan ritkák ezek a rendkívül fényes kölcsönható szupernóvák. Bár a nagy tömegű csillagok jelentős része kettős rendszerben születik, csak azoknál állnak össze a megfelelő körülmények, ahol az anyagátadás pontosan a megfelelő időben történik. A kozmikus robbanás tehát nem pusztán a csillag halálának pillanatáról szól, hanem egy hosszú, közös fejlődéstörténet utolsó felvonása.
