Kevés ember mondhatja el magáról, hogy egyetlen ötlete alapjaiban változtatta meg a világ működését. Arthur C. Clarke pontosan közéjük tartozik. Bár a legtöbben sci-fi íróként ismerik – hiszen az Űrodüsszeia szerzőjeként örökre beírta magát a filmtörténetbe –, mérnöki gondolkodása legalább akkora hatást gyakorolt a modern technológiára, mint regényei a tudományos-fantasztikus irodalomra. Jogosan nevezik őt a távközlési műholdak atyjának. A Sci-fi VS Tudomány cikk következik.
Ennek ellenére bármilyen furcsa is, de kedvenc Sci-fi szerzőm, Clarke nem épített műholdat, és nem is vett részt egyetlen űreszköz megtervezésében sem, pedig úgy gondolnám, hogy ötletgazdaként részt vett az ilyen munkákban. De tagadhatatlan, hogy az ő elképzelése indította el azt a technológiai forradalmat, amely nélkül ma egészen másképp működne a világ. 1945 októberében, alig néhány héttel a második világháború befejezése után Clarke egy cikket publikált a Wireless World című szaklapban. Ebben egy akkor még szinte elképzelhetetlen ötletet vetett fel: mesterséges holdakat kellene Föld körüli pályára állítani úgy, hogy azok mindig ugyanazon pont fölött lebegjenek.
A javaslat nem egyszerűen arról szólt, hogy műholdakat küldjünk az űrbe: Clarke kiszámolta azt is, milyen magasságban kellene keringeniük ahhoz, hogy a Föld forgásával pontosan azonos sebességgel mozogjanak. Ez körülbelül 35 786 kilométeres magasságot jelent az Egyenlítő fölött. Innen nézve a műhold nem látszik mozogni az égbolton. A földi antennáknak ezért nem kell követniük, elegendő egyetlen irányba beállítani őket.
Clarke ennél is tovább ment. Azt javasolta, hogy három ilyen műhold elegendő lenne ahhoz, hogy a Föld lakott területeinek szinte teljes egészét lefedjék rádió- és televíziós jelekkel. Egyetlen ötletben megfogalmazta azt a globális kommunikációs hálózatot, amelyet ma teljesen természetesnek veszünk. A cikk megjelenésekor azonban még egyetlen mesterséges hold sem létezett. A világ első műholdja, a szovjet Szputnyik–1 csak 1957-ben, tizenkét évvel később jutott Föld körüli pályára.
A mérnökök végül pontosan azt az orbitális térséget kezdték használni, amelyet Clarke leírt. Ma ezt geostacionárius pályának, illetve gyakran Clarke-pályának nevezik.
Napjainkban műholdak százai dolgoznak ezen a pályán. Ezek továbbítják a televíziós adásokat, a nemzetközi telefonhívásokat, számos internetes adatkapcsolatot, meteorológiai megfigyeléseket, valamint katonai és katasztrófavédelmi kommunikációt is. Amikor egy kontinenseken átívelő élő televíziós közvetítést nézünk, vagy egy távoli országban élő családtagunkkal videóhívást indítunk, ennek a rendszernek az örökségét használjuk.
A tisztelet jelét mutatja, hogy az általa leírt pályát ma hivatalosan is az ő nevéről emlegetik. Kevés tudós részesült ilyen elismerésben úgy, hogy eredeti ötletét évtizedekkel később valósították meg. Olyan jövőt képzelt el , amely ma már a mindennapjaink egyik legfontosabb, szinte láthatatlan technológiai alapja. Ki tudja, mi más valósul majd meg az ötletei közül (tudom, sokan várjuk a Monolit felbukkanását a Holdon, esetleg a Ráma űrhajó érkezését… ki tudja, bármelyik megtörténhet még).
