1962. február 20-án az Egyesült Államok számára nem egyszerűen egy újabb rakéta indult el Floridából, hanem a annak a rakétának, amely már nem csak sub-rbotális, 15 peces repülésre képes. Az Atlas hordozórakéta tetején ülő apró Mercury-kabin, a Friendship 7 fedélzetén John Glenn olyan feladatra vállalkozott, amely addig még egyetlen amerikai űrhajósnak sem sikerült: Föld körüli pályára állni.
A világ ekkor már javában a hidegháború árnyékában élt. A Szovjetunió előbb Jurij Gagarint juttatta Föld körüli pályára, majd Gherman Tyitov egy teljes napot töltött az űrben. Az amerikaiak ugyan Alan Shepard és Gus Grissom révén már eljutottak az űr határáig, de ezek még csak rövid, ballisztikus repülések voltak. A Friendship 7 küldetésének valódi célja az volt, hogy bebizonyítsa: az Egyesült Államok is képes embert biztonságosan pályára állítani, majd visszahozni.
A startot többször elhalasztották műszaki problémák és kedvezőtlen időjárás miatt. Glennnek tíz alkalommal kellett végigvárnia a visszaszámlálást, mire végre elérkezett a nagy nap.
A Friendship 7 mindössze néhány köbméteres kabin volt. A Mercury-program mérnökei tudatosan egyszerű rendszert építettek: a kabin alapvetően egyetlen ember életben tartására és biztonságos visszahozására készült. A legtöbb műveletet automatikus rendszerek végezték, de Glenn szükség esetén kézi vezérlésre is átválthatott, mint korábban, a Mercury előső két repülésének esetében is.
A start után az Atlas rakéta közel 28 000 km/órás sebességre gyorsította az űrhajót. A Friendship 7 ellipszis alakú pályára állt, amelynek legmagasabb pontja körülbelül 265 kilométer volt. Glenn háromszor kerülte meg bolygónkat, miközben először láthatott amerikai űrhajósként napfelkeltét és napnyugtát az űrből.
A repülés egyik legérdekesebb pillanata az úgynevezett „szentjánosbogarak” megfigyelése volt. Glenn apró, fénylő részecskéket látott az űrhajó körül lebegni. Akkor még senki sem tudta biztosan, mik ezek. Később kiderült, hogy a kabin külső felületéről leváló, megfagyott vízkristályok csillogtak a Nap fényében.
A küldetés vége felé azonban komoly aggodalom alakult ki az irányítóközpontban. A műszerek azt jelezték, hogy a hővédő pajzs rögzítése esetleg meglazult. Ha ez valóban megtörtént volna, az űrhajó a légkörbe lépés során megsemmisülhetett volna. A szakemberek ezért azt az utasítást adták Glennnek, hogy ne dobja le a fékezőrakétákat tartalmazó csomagot, hanem hagyja azt a kabinon a visszatérés során is. A feszült percek után kiderült, hogy a jelzés téves volt, a hővédő pajzs végig a helyén maradt.
A Friendship 7 végül 4 óra 55 perc 23 másodperc repülés után az Atlanti-óceánba érkezett. Glenn sértetlenül tért vissza, és mint ahogy minden ilyen esetben szokott, azonnal nemzeti hőssé vált. A küldetés részben persze politikai siker volt az USA számára, de a Mercury-program egyik legfontosabb célját teljesítette: bebizonyította, hogy az ember képes tartósan működni Föld körüli pályán, és biztonságosan visszatérhet onnan.
A Friendship 7 ma már múzeumi tárgy, de jelentősége változatlan. Ez volt az a repülés, amely megmutatta, hogy az Egyesült Államok komoly szereplője lehet az űrkorszak első nagy versenyének. John Glenn három Föld körüli keringése után a Hold már nem tűnt elérhetetlen célpontnak.
