Az Orion csillagkép vöröses vállcsillaga, a Betelgeuse az égbolt egyik legismertebb objektuma. Szabad szemmel is könnyen felismerhető, fényessége pedig már az ókori csillagászoknak is feltűnt. A csillag viselkedése azonban régóta fejtörést okozott: miért változik szabályos időközönként a fényessége, ha ezt a pulzációja önmagában nem tudja megmagyarázni?
Most úgy tűnik, a válasz végre megszületett. Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) chilei Nagyon Nagy Távcsövével (Very Large Telescope, VLT) dolgozó kutatócsoport elkészítette minden eddiginél tisztább felvételét a Betelgeuse régóta feltételezett kísérőcsillagáról. A megfigyelések alapján már igen erős bizonyíték szól amellett, hogy a vörös szuperóriás valójában kettőscsillag-rendszer tagja.
A felfedezés különlegessége, hogy ezt a társat több mint száz éve keresték.
A Betelgeuse körülbelül 550–650 fényévre található a Földtől, átmérője pedig akkora, hogy ha a Nap helyére tennénk, külső rétegei a Jupiter pályájának környékéig nyúlnának. A rendkívüli méret azonban egyben komoly akadályt is jelentett. A csillag olyan vakítóan fényes és kiterjedt, hogy a közelében keringő kisebb csillag fénye gyakorlatilag elveszett mellette.
A csillagászok ezért hosszú időn át csak közvetett jelekből következtethettek egy kísérő jelenlétére. A Betelgeuse fényessége ugyanis nemcsak egy körülbelül 400 napos pulzációs ciklust mutat, hanem egy nagyjából hatéves ritmust is. Erre a második periódusra sokáig nem létezett kielégítő magyarázat. 2024-ben két egymástól független kutatás is arra jutott, hogy egy közeli kísérőcsillag okozhatja ezt a jelenséget, és azt is kiszámították, mikor kerülhet a legkedvezőbb helyzetbe a megfigyeléshez.
A kutatók pontosan erre az időpontra irányították a VLT SPHERE műszerét a Betelgeuse felé.
A nyers felvételek önmagukban még nem árulták el a kísérőt. A vörös szuperóriás ragyogását speciális adatfeldolgozási eljárásokkal kellett eltávolítani, hogy előbukkanjon egy halvány fényforrás, amely pontosan ott jelent meg, ahol az előrejelzések szerint lennie kellett. A most közzétett képen a Betelgeuse központját már kivonták a felvételből, így bal oldalon jól láthatóvá vált a feltételezett társcsillag.
A mérések szerint a Betelgeuse B nem apró vörös törpe, hanem egy fiatal, fősorozati csillag, amely a Nap tömegének körülbelül 2,6–3,1-szeresével rendelkezik. Ez nagyobb érték annál, mint amire korábban számítottak. Körülbelül hat év alatt kerüli meg a vörös szuperóriást, pályája pedig annyira közel húzódik, hogy gyakorlatilag a Betelgeuse rendkívül kiterjedt külső légkörében halad.
Ez egészen különleges helyzetet teremt. A kísérő nem egyszerűen elhalad a vörös óriás mellett, hanem szó szerint átvág annak ritka, forró gázburkán. Korábbi Hubble-űrtávcsöves megfigyelések már egy sűrű gázcsóvát is kimutattak mögötte, amelyet a csillag mozgása hoz létre, hasonlóan ahhoz, ahogy egy hajó farvizet húz maga után a vízen. Ez a kölcsönhatás folyamatosan átalakítja a Betelgeuse körüli anyag eloszlását.
A kutatók szerint éppen ez magyarázhatja a régóta ismert, körülbelül hatéves fényességváltozást. A kísérő gravitációja felkavarhatja a vörös szuperóriás külső rétegeit, módosíthatja a csillagszél szerkezetét, valamint a körülötte lévő por eloszlását. Ezek együtt elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a Betelgeuse időről időre kissé fényesebbnek vagy halványabbnak látszódjon.
A 2019–2020-as úgynevezett „Nagy Elhalványodást” ugyanakkor ez önmagában nem magyarázza, ezen az emlékeim szerint hatalmas polémia zajlott. A legtöbb kutatás továbbra is úgy véli, hogy azt egy hatalmas anyagkidobódás és az abból keletkező porfelhő okozta, amely átmenetileg részben eltakarta a csillagot a Föld felől. A kísérőcsillag inkább a rendszeres, évek alatt ismétlődő változásokat segít értelmezni.
Bár a bizonyítékok már rendkívül meggyőzőek, a történet még nem ért véget. A csillagászok a következő években ismét megfigyelik a rendszert, amikor a kísérő a pályájának másik oldalán lesz. Ha ott is sikerül azonosítani, gyakorlatilag véglegessé válik az egyik legrégebbi csillagászati rejtély megoldása.
egészen érdekes faktor, hogy az égbolt egyik legismertebb csillagát évezredek óta figyeljük, és végre kiderült róla, hogy valójában ketten vannak. A modern adaptív optika, a kifinomult képfeldolgozás és a pontos pályaszámítás együtt olyasmit tett láthatóvá, amit korábban a Betelgeuse vakító fénye teljesen elrejtett előlünk. Szép munka a csillagászok részéről.
