A legtöbben úgy képzelik az üstökösöket és az aszteroidákat, mint kisebb bolygókat, amelyek felszínén ugyanúgy lehetne sétálni, mint a Holdon. Az elmúlt évtizedek űrszondás megfigyelései azonban egészen más képet mutatnak. Ezek az égitestek különös világok, ahol a gravitáció alig képes a felszínen tartani egy embert, miközben egyes esetekben maga a talaj is folyamatosan változik. Heti Sci-fi kontra tudomány cikkünk jelentkezik.
A képek a For All Mankind című sorozat egyik emlékezetes jelenetét ábrázolják, amint Grigorij Kuznyecov szovjet űrhajós, a történet szerint első emberként lép a Kronos nevű aszteroida felszínére. Bár a Kronos és maga a küldetés fiktív, a jelenet mögött álló fizika meglepően közel áll ahhoz, amit a valóságban is várhatnánk egy jövőbeli aszteroida-expedíció során.
A sorozatban az űrhajós biztonsági hevederekkel és kötelekkel rögzíti magát a felszínhez. Erre meglehetősen jó oka van: az aszteroidák, kisebb kisbolygók gravitációja ugyanis rendkívül gyenge. A NASA által vizsgált Bennu aszteroida például körülbelül 500 méter átmérőjű, és a szökési sebessége mindössze nagyjából 20 centiméter másodpercenként. Ez lassabb, mint egy kényelmes emberi séta sebessége. Mit jelent ez a gyakorlatban? Egy túl erős elrugaszkodás, egy kalapácsütés vagy akár egy fúró működtetése során fellépő visszaható erő is elegendő lehet ahhoz, hogy az űrhajós eltávolodjon a felszíntől. Egy 80 kilogrammos ember szinte súlytalannak érezné magát munka közben (milyen jó lenne ez az érzés néha a Földön is). Ha valaki ott túl erősen elrugaszkodna a felszíntől, könnyen előfordulhatna, hogy soha többé nem tér vissza.
Ezért valószínű, hogy a jövő aszteroida-kutatói sokkal inkább hasonlítanának hegymászókra, mint holdjárókra. Kötélrendszerek, horgonyok, kapaszkodók és különféle rögzítőeszközök segítségével mozognának a felszínen. Minden lépést meg kellene tervezni, hiszen egyetlen rossz mozdulat hosszú percekig tartó lebegést eredményezhetne.
Ha azonban egy üstökösre látogatnánk, a helyzet még ennél is bonyolultabb lenne. A Rosetta űrszonda megfigyelései alapján az üstökösök felszíne nem valami nyugodt környezet. A 67P/Csurjumov–Geraszimenko üstökösön hatalmas repedések, meredek sziklafalak, mély üregek és kőtömbökkel borított területek találhatók. A felszín alatt vízjég, szén-dioxid-jég és más fagyott anyagok rejtőznek.
Amikor az üstökös közelebb kerül a Naphoz, ezek az anyagok felmelegszenek, és közvetlenül gázzá alakulnak. A felszabaduló gáz repedéseken keresztül tör a világűrbe, gyakran nagy mennyiségű port és törmeléket magával ragadva. A Rosetta több alkalommal is kilométeres magasságba emelkedő gáz- és porcsóvákat figyelt meg.
Egy ilyen környezetben az űrhajósokat nemcsak a gyenge gravitáció veszélyeztetné. Előfordulhatna, hogy a felszín alatt lévő jég váratlanul összeomlik, vagy egy addig csendes repedésből hirtelen gáz tör elő. A kutatások alapján egy rendkívül változékony világ rajzolódik ki, ahol a felszín geológiai értelemben folyamatosan átalakul.
Éppen ezért a Rosetta küldetés egyik legnagyobb meglepetését a Philae leszállóegység szolgáltatta. A mérnökök szigonyokat építettek a szondába, hogy az a leszállás után rögzíteni tudja magát az üstököshöz. A rendszer azonban nem működött megfelelően.
A Philae a leszállás után visszapattant a felszínről. Majd ismét, aztán még egyszer. A szonda órákon keresztül ugrált az üstökös felszínének közelében, mielőtt végül megállapodott egy árnyékos területen.
Ebből is látszik, mennyire különlegesek ezek a világok. Egy olyan égitesten, ahol egy több száz kilogrammos űrszonda úgy viselkedik, mint egy lassított felvételen pattogó labda, az emberi mozgás szinte majdnem ennyire bizarr lenne.
Mindezek ellenére egy kisbolygó vagy üstökös felszínén állni különleges élmény lehetne. A horizont néhány száz méterre húzódna, a csillagok nappal is látszanának, a fekete égbolt pedig minden irányban körülvenné az embert. Egy apró ugrás után akár percekig lebeghetnénk a felszín felett, miközben az égitest lassan forogna alattunk.
De azért lássuk be, hogy egy üstökös vagy kisbolygó felszínén dolgozni az egyik legnehezebb feladat lenne, amellyel a jövő űrhajósai szembesülhetnek, ezért minden valószínűség szerint ezeket a munkákat robotok fogják majd elvégezni. Sajnos Grigoríj Kuznyecov filmbéli élete is rámegy erre a feladatra: a foglyul ejtett értékes aszteroida, amit a Mars mellé szeretnének vontatni bányászat céljából, nem akar úgy viselkedni, ahogy azt a tervekben elhatározták.
Nagy tanúlság: ha egy aszteroidán forró (vagy ingoványos és gázkitörésekkel teli) lesz a talaj, ideje olajra lépni.
Miért lenne érdemes emberes küldetés céljául egy üstököst választani?
azt nem tudhatjuk, jelenleg… nyilván ez egy teoretikus kérdés, és inkább robotok lesznek az utasok.