Amikor az amerikai űrprogram hőseiről esik szó, legtöbben John Glenn, Alan Shepard vagy Neil Armstrong nevét említik. Pedig volt egy ember, aki talán nagyobb hatást gyakorolt a NASA történetére, mint sok olyan kollégája, aki többször is járt az űrben. Ő volt Deke Slayton, az egyik eredeti Mercury-hetek közül, aki hosszú éveken át a földön maradt, mégis kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok legnagyobb űrsikereiben. Hihetetlen emberi történet az övé, számomra a kitartás és a hit példaképe.
Slayton 1924-ben született Wisconsin államban, egy farmon. Már fiatal korában megtanulta a kemény munkát, később pedig a repülés szerelmese lett. A második világháború alatt bombázópilótaként szolgált az amerikai légierőben. Több mint ötven harci bevetést repült Európa felett, majd a háború után sem szakadt el a repüléstől. Vadászpilótaként, később pedig kísérleti pilótaként dolgozott.
Az 1950-es évek végén az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egyre élesebb lett az űrverseny. A Szovjetunió már műholdat és állatokat juttatott az űrbe, az amerikaiak igyekeztek behozni a lemaradásukat, és olyan pilótákat kerestek, akik képesek lehetnek egy teljesen új környezetben dolgozni. A több száz jelentkező közül végül hét embert választottak ki: ők lettek a híres Mercury Seven, vagyis az első amerikai űrhajóscsapat.
A csoport tagjai között volt Alan Shepard, Gus Grissom, John Glenn, Scott Carpenter, Gordon Cooper, Wally Schirra és Deke Slayton. A NASA eredeti tervei szerint Slayton repülhette volna a Mercury-program egyik küldetését, a kiképzés során azonban az orvosok egy enyhe szívritmuszavart fedeztek fel nála (idiopátiás pitvarfibrillációja volt, amely minden ok nélkül keletkezhetett és múlhatott el). A mai orvostudomány valószínűleg nem tekintené ezt különösebben veszélyesnek, de az 1960-as évek elején az emberes űrrepülés még teljesen ismeretlen terület volt, semmit se tudtak arról, hogy a szív miként működik a súlytalanságban, így a NASA nem akart kockázatot vállalni.
A döntés óriási csapásként érte Slaytont. Miközben társai sorra jutottak fel az űrbe, ő a földön maradt. Sokan azt gondolták, hogy űrhajós karrierje ezzel véget ért.
Valójában ekkor kezdődött pályafutásának legfontosabb szakasza.
A NASA vezetése felismerte, hogy Slayton kiváló szervező és rendkívül jó emberismerő. 1962-ben az Astronaut Office vezetője lett. Ez a pozíció elsőre talán kevésbé látványosnak tűnik, mint egy űrrepülés, de a gyakorlatban azt jelentette, hogy ő döntött arról, ki melyik küldetésre kerül.
A Gemini-program és az Apollo-program idején gyakorlatilag minden fontos személyzeti döntés átment a kezén. Ő állította össze azokat a legénységeket, amelyek később történelmet írtak. Slayton híres volt arról, hogy nem a politikai szempontokat nézte, hanem azt, ki alkalmas egy adott feladatra. Sok űrhajós szerint ő volt az a személy, aki a megfelelő embereket a megfelelő helyre tette, nála mindig a szakértelem volt az első.
Így közvetetten részt vett szinte minden nagy amerikai űrsikerben. Ott volt a Gemini-program hosszú időtartamú repüléseinek megszervezésénél, a holdraszállások előkészítésénél és az Apollo-küldetések személyzetének kiválasztásánál is. Miközben kollégáit küldetésekre osztotta be, ő maga továbbra is reménykedett abban, hogy egyszer talán visszakaphatja repülési engedélyét. Éveken át orvosi vizsgálatok sora következett. Állapota stabil maradt, a szívritmuszavar pedig nem romlott.
A hetvenes évek elején végül elérkezett a nagy fordulat. Az orvosok arra jutottak, hogy Slayton alkalmas lehet az űrrepülésre. A NASA visszahelyezte aktív repülési státuszba. Ekkor már több mint egy évtized telt el azóta, hogy társai először jártak az űrben. 1975-ben megkapta azt a lehetőséget, amelyről szinte mindenki lemondott volna ilyen hosszú várakozás után. Az Apollo–Szojuz közös amerikai–szovjet küldetés legénységének tagja lett. A misszió célja az volt, hogy a hidegháború közepén demonstrálja a két űrnagyhatalom együttműködését.
Július 15-én az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajó sikeresen összekapcsolódott Föld körüli pályán. A küldetés egyik legismertebb pillanata az volt, amikor az amerikai és szovjet űrhajósok kezet fogtak az űrben.
Slayton ekkor 51 éves volt, és végre teljesítette gyermekkori álmát. Az első repülésére több mint tizenhat évet kellett várnia attól a pillanattól kezdve, hogy kiválasztották az első amerikai űrhajósok közé. Micsoda példamutató kitartás!
