1965. április 3-án egy különleges űreszköz indult útjára a kaliforniai Vandenberg légibázisról. A SNAPSHOT műhold fedélzetén helyet kapott a SNAP–10A, amely a mai napig az egyetlen olyan amerikai atomreaktor, amely a Föld körüli pályán ténylegesen működött, és elektromos energiát termelt.
A hidegháború éveiben a mérnökök egyre nagyobb teljesítményű műholdakat és űreszközöket terveztek. A napelemek fejlődése még nem tartott ott, hogy minden igényt kielégítsen, ezért a kutatók alternatív energiaforrások után néztek. Az egyik lehetőség az atomenergia volt.
A képen látható berendezés meglepően kicsi volt. A reaktor mindössze 1,3 kilogramm dúsított urán–235 üzemanyagot használt, és körülbelül 650 watt elektromos teljesítményt tudott előállítani. Ez nagyjából egy erősebb háztartási mikrohullámú sütő teljesítményének felel meg, de az 1960-as években ez már elegendő volt egy kísérleti ionhajtómű és a fedélzeti rendszerek működtetéséhez.
A SNAP–10A működése során az urán üzemanyagban zajló maghasadás hőtermeléssel járt, ezt a hőt egy nátrium–kálium ötvözetből álló folyékony fém hűtőközeg szállította el. A hő végül termoelektromos generátorokhoz jutott, amelyek közvetlenül villamos energiává alakították. A rendszerben nem voltak mozgó turbinák vagy generátorok, ami jelentősen növelte a megbízhatóságot.
A biztonságra is gondoltak. A reaktort csak azután indították be, hogy az űreszköz már stabil pályára állt. A berillium reflektorok indításkor olyan helyzetben voltak, hogy a láncreakció ne indulhasson meg. Csak egy földi parancs után fordultak működési helyzetükbe, ekkor kezdődött meg a maghasadás.
A rendszer egy körülbelül 930 kilométer magasságú poláris pályára került. A reaktor 43 napon át működött sikeresen, és több mint 500 kilowattóra energiát termelt. A küldetés végét nem maga a reaktor okozta: az Atlas–Agena hordozórakéta felső fokozatából kialakított Agena egység elektromos rendszerében nagyfeszültségű hiba lépett fel, ami miatt a teljes rendszert le kellett állítani.
Bár a mérnökök eredetileg legalább egyéves működést vártak, a legtöbb kísérleti célt így is teljesítették. A SNAP–10A bizonyította, hogy egy kompakt atomreaktor képes megbízhatóan energiát szolgáltatni a világűrben.
A reaktor ma is odafent kering a Föld körül. A számítások szerint még évszázadokig, sőt akár több ezer évig is pályán maradhat, mielőtt a légkörbe zuhanna.
Érdekesség, hogy miközben az Egyesült Államok a SNAP–10A után nem indított újabb orbitális atomreaktort, a Szovjetunió több tucat nukleáris reaktorral felszerelt radarfelderítő műholdat üzemeltetett a következő évtizedekben. Napjainkban pedig ismét reneszánszát éli az űrbeli atomenergia: a Holdra és a Marsra tervezett jövőbeli bázisok energiaellátásában sok szakember továbbra is az atomreaktorokat tartja az egyik legígéretesebb megoldásnak.
