A világ egyik legnagyobb hatású, élő fizizkusának újabb előadását hallgattam meg a neten, amelyben a világegytem koráról és a felfúvódás elméletéről alkotott, a tudományos fősodortól ellentétes véleményéről beszélt.
A mainstream tudományos világmodel megalkotóinak megállapítása szerint világegyetem kora, az egyik leggyakrabban idézett szám, körülbelül 13,8 milliárd év. A legtöbb ember ezt úgy értelmezi, hogy ennyi idő telt el a kezdet óta. De mi van akkor, ha a Nagy Bumm nem volt valódi kezdet? Mi van, ha a kozmosz története sokkal régebbre nyúlik vissza, esetleg örökké tartó folyamat része?
Ez a kérdés újra és újra felbukkan a kozmológiában, és az egyik legismertebb képviselője Sir Roger Penrose Nobel-díjas fizikus. Penrose szerint a 13,8 milliárd év valójában csak annak az időnek a hossza, amely a Nagy Bumm óta eltelt. Maga a világegyetem ennél jóval idősebb lehet.
A hagyományos kozmológiai modell szerint a tér és az idő a Nagy Bumm során jött létre. Ha ez igaz, akkor értelmetlen arról beszélni, mi történt „előtte”, mert nem létezett olyan idő, amelyben bármi történhetett volna, kb olyan ez, mintha valaki az „Északi-sarktól északabbra próbálna utazni”, ahogy maga fogalmaz. A kérdés önmagában elveszíti a jelentését.
Penrose azonban más képet fest. Az általa kidolgozott konform ciklikus kozmológia szerint a világegyetem története egymást követő korszakokból, úgynevezett „eonokból” áll. Egy eon rendkívül távoli jövője fokozatosan átmegy egy új Nagy Bumm állapotába. Ebben a felfogásban a mi világegyetemünk előtt is létezett egy másik kozmosz, és a jövőben a miénk is egy következő világ születéséhez vezethet.
A gondolat első hallásra merésznek hangzik, de Penrose szerint a fizika egyik különös tulajdonsága teszi lehetővé. A világegyetem rendkívül távoli jövőjében az anyag fokozatosan eltűnhet. A csillagok kialszanak, a fekete lyukak elpárolognak, és végül szinte csak sugárzás marad. Egy ilyen állapotban a méretek és az időskálák elveszíthetik jelentőségüket. Penrose érvelése szerint a végtelenül kitágult, hideg jövő matematikailag meglepően hasonlíthat a Nagy Bumm rendkívül forró és sűrű állapotára.
Az elmúlt években néhány megfigyelés új lendületet adott a vitának. Alexia Lopez csillagász olyan gigantikus galaxisstruktúrákat fedezett fel, mint a „Nagy Ív” és a „Nagy Gyűrű”. Ezek akkora méretű képződmények, hogy több kutató szerint nehezen illeszthetők a jelenlegi kozmológiai modellbe. A szerkezetek átmérője milliárd fényévekben mérhető, és kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogyan jöhettek létre a világegyetem történetének viszonylag korai szakaszában.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a megfigyelések önmagukban még nem döntik meg a Nagy Bumm elméletét. A legtöbb kozmológus szerint a jelenlegi adatok továbbra is nagyon jól illeszkednek a standard kozmológiai modellhez. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, a galaxisok eloszlása és számos más mérés ugyanabba az irányba mutat: a világegyetem nagyjából 13,8 milliárd éve forró és sűrű állapotból fejlődik.
A vita másik érdekes oldala filozófiai jellegű. Egyes kutatók szerint a „világegyetem kora” fogalma önmagában problémás. A csillagoknak, galaxisoknak vagy atomoknak lehet életkoruk, mert összehasonlíthatjuk őket valami mással. A világegyetem viszont definíció szerint minden, ami létezik. Nincs külső óra, amelyhez viszonyíthatnánk. Ebben az értelemben a kozmosz akár „kortalannak” is tekinthető.
A modern kozmológia egy másik izgalmas kérdéssel is küzd. Különböző módszerekkel mérve a világegyetem tágulási sebessége nem pontosan ugyanazt az eredményt adja. Ezt nevezik Hubble-feszültségnek. Egyes kutatók szerint ez új fizika nyomára vezethet, mások úgy vélik, hogy a mérési bizonytalanságok okozzák az eltérést. Bár sokszor „kozmológiai válságként” emlegetik, a legtöbb szakember óvatosabb ennél.
Akár véges, akár végtelen múltja van a világegyetemnek, egy dolog biztos: a 13,8 milliárd éves szám nem feltétlenül jelenti a teljes történetet. Lehet, hogy csupán annak a fejezetnek a hossza, amelyben mi magunk is szereplünk, az emberiség korszakának, az emberiség eonjának egy meghatározó száma (ha lehetünk ennyire antropocentrikusan nagyképűek). A végső válaszhoz valószínűleg olyan új megfigyelésekre és elméletekre lesz szükség, amelyek ma még csak körvonalazódnak a fizika határterületein.
