A Mercury-program volt az Egyesült Államok első olyan programja, amelynek célja emberek világűrbe juttatása és biztonságos visszahozása volt. A NASA hivatalosan 1958 októberében indította el a programot, alig néhány nappal az ügynökség megalakulása után. Az egész projekt hátterében a hidegháborús űrverseny állt: a Szovjetunió már sikeresen pályára állította a Sputnik–1 műholdat, majd 1961-ben Jurij Gagarin személyében az első embert is az űrbe küldte. Az Egyesült Államok számára létfontosságúvá vált, hogy bizonyítsa saját technológiai képességeit.
A Mercury-program egyik legnagyobb kérdése az volt, hogy az ember képes-e egyáltalán működni az űrben. A tudósok ekkor még nem tudták biztosan, hogyan reagál az emberi szervezet a súlytalanságra, a gyorsulásra vagy a hosszabb ideig tartó bezártságra. Emiatt a Mercury-kapszulákat telezsúfolták orvosi érzékelőkkel és műszerekkel, amelyek folyamatosan figyelték az űrhajósok légzését, szívverését és egyéb életfunkcióit.
A programhoz kiválasztott hét pilóta, a híres „Mercury Seven” csoport, mind katonai tesztpilóta volt. A csapat tagjai: Alan Shepard, John Glenn, Gus Grissom, Gordon Cooper, Scott Carpenter, Wally Schirra és Deke Slayton. Akkoriban nemcsak pilótáknak számítottak, hanem nemzeti hősökké is váltak, akik rendszeresen szerepeltek újságok címlapjain és televíziós közvetítésekben.
A Mercury-kapszulák meglepően aprók voltak. Az űrhajósok szinte mozdulatlanul feküdtek bennük, miközben körülöttük kapcsolók, műszerek és kábelek tömege helyezkedett el. A kapszula kúpos formáját úgy tervezték, hogy visszatéréskor megfelelően lassuljon a légkörben. A korai repülésekhez Mercury-Redstone Launch Vehicle rakétákat használtak, amelyek csak rövid szuborbitális repülésekre voltak képesek. Később áttértek a sokkal erősebb Atlas LV-3B rakétákra, amelyek már valódi Föld körüli pályára tudták állítani az űrhajókat.
1961. május 5-én Alan Shepard hajtotta végre az első amerikai emberes űrrepülést a Freedom 7 fedélzetén. A repülés mindössze 15 percig tartott, és nem érte el a Föld körüli pályát, mégis óriási jelentőségű volt az Egyesült Államok számára. Shepard repülése során körülbelül 187 kilométeres magasságot ért el, miközben a kapszula több mint 8 000 km/órás sebességgel haladt.
Néhány hónappal később Gus Grissom is végrehajtott egy szuborbitális repülést a Liberty Bell 7 fedélzetén. Küldetése végén azonban a kapszula nyílása váratlanul kinyílt az óceánon, és az űrhajó elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Grissomot sikerült kimenteni, de a kapszulát csak évtizedekkel később emelték ki a tengerfenékről.
A program egyik legfontosabb mérföldköve 1962. február 20-án érkezett el, amikor John Glenn a Friendship 7 fedélzetén háromszor kerülte meg a Földet. Ezzel ő lett az első amerikai, aki orbitális repülést hajtott végre. A küldetés során komoly aggodalmat okozott egy hibajelzés, amely szerint a hőpajzs meglazulhatott. A földi irányítás ezért úgy döntött, hogy a fékezőrakétákat rögzítő szerkezetet nem oldják le visszatérés előtt, hátha az segít helyén tartani a hőpajzsot. Glenn végül sikeresen visszatért, és nemzeti ikonná vált.
A Mercury-program végére az amerikaiak már sokkal magabiztosabban kezelték az emberes űrrepülést. A leghosszabb küldetést Gordon Cooper hajtotta végre 1963-ban a Faith 7 fedélzetén. Cooper több mint 34 órát töltött az űrben és 22-szer kerülte meg a Földet. A repülés végére az űrhajó több rendszere meghibásodott, ezért az utolsó manővereket részben manuálisan kellett végrehajtania.
A Mercury-program bebizonyította, hogy az ember képes dolgozni és túlélni az űrben, miközben a NASA rengeteg tapasztalatot szerzett rakétatechnika, navigáció, kommunikáció és visszatérési technológiák terén. Ezek az eredmények közvetlenül vezettek a Project Gemini és később az Apollo program megszületéséhez, amelyek végül lehetővé tették az ember Holdra szállását.
A Mercury kabinja nem a klausztrofobiásoknak készült, a könyököt is könnyen be lehetett ütni, de a hősöknek nem adták könnyen a babérokat…
