A Bajkonur története, 5. rész.
A holdverseny elvesztése után a Szovjetunió olyan területen épített tartós előnyt, amelyhez Bajkonur különösen jól alkalmazkodott: a hosszú időtartamú emberes űrrepülésben. A Szaljut-állomások, majd a Mir moduljai nem egyetlen rakétával indultak, hanem évek alatt, több küldetésben építették fel a Föld körüli infrastruktúrát. Ehhez megbízható Szojuz űrhajókra, Progressz teherszállítókra és a nehéz modulokat pályára emelő Proton rakétákra volt szükség. Bajkonur egyszerre szolgálta mindhárom rendszert.
A Proton eredetileg szintén katonai elképzelésből nőtt ki, később azonban a szovjet és orosz űrprogram egyik legfontosabb nehéz hordozórakétája lett. Indított hold- és bolygószondákat, távközlési műholdakat, a Szaljut és a Mir több elemét, majd 1998-ban a Zarja, 2000-ben pedig a Zvezda ISS-modult. Erőssége nagy teherbírása és hosszú idő alatt kialakult indítási rendszere volt, legsúlyosabb öröksége pedig a hajtóanyaga. Az aszimmetrikus dimetil-hidrazin, közismert orosz nevén heptil, és a nitrogén-tetroxid hosszú ideig tárolható, biztosan gyulladó párost alkot, ugyanakkor mindkét anyag erősen mérgező.
A kozmodrom működését ezért nem lehet kizárólag az indítóállások látványán keresztül megérteni: minden rakétához tartozott egy ellátási lánc – a gyárból vasúton érkező fokozatok, a szerelő- és vizsgálóépületek, a hajtóanyag-raktárak, a töltőrendszerek, a vezérlőközpontok és a kijelölt lezuhanási területek. A kiürült fokozatok nem óceánba estek, hanem a kazah és orosz szárazföld kijelölt zónáiba. A helyi közösségek egy része később összegyűjtötte és újrahasznosította a fémet, miközben a maradék hajtóanyagok és bomlástermékeik környezeti, egészségügyi és politikai viták forrásává váltak.
Bajkonur közben várossá is fejlődött. Az ideiglenes telepből többszintes lakóházakkal, iskolákkal, kórházzal, kulturális intézményekkel, szállodákkal és parkokkal rendelkező Leninszk lett. Lakói számára a kozmodrom nem távoli történelmi jelkép, hanem munkahely és mindennapi környezet volt. A rakéták vasúti szállítása, a szirénák, az utak lezárása és a távoli startok moraja ugyanúgy a városi élet részévé vált, mint más településen egy gyár műszakváltása.
A Szojuz-rendszer köré sajátos indulási kultúra épült. A legénységek a kozmonautaszállóban karanténban töltötték utolsó napjaikat, meglátogatták Koroljov és Gagarin megőrzött házát, fát ültettek a Kozmonauták sétányán, aláírták a szoba ajtaját, majd busszal indultak az űrhajóhoz. Ezek a rítusok részben a folytonosság érzését adták egy olyan rendszerben, amelynek műszaki elemei is több nemzedéket kötöttek össze.
Az 1970-es és 1980-as évek Bajkonurja így kevésbé látványos, de tartósabb teljesítményt nyújtott, mint a korai rekordok időszaka. A kozmodrom a rendszeres űrüzemeltetés központja lett: emberek, utánpótlás, állomásmodulok és tudományos eszközök indultak innen. Az űrrepülés ebben a korszakban már nem szimpla hőstett volt, hanem ismétlődő, iparszerű folyamat, amelyhez egy egész kontinensnyi ellátási hálózat és a sztyeppén felépített különös város biztosította a hátteret.
Ajánlott háttérforrások: NASA – Mir Space Station, ESA – Baikonur Cosmodrome, NASA – History’s Highest Stage,
