egy kérdést hagyott ránk, amelyre máig nincs biztos válasz
Amikor ma Mars-kutatásról beszélünk, legtöbben a Curiosity vagy a Perseverance marsjáróra gondolnak. Pedig mindaz, amit ma tudunk a vörös bolygó felszínéről, egy fél évszázaddal ezelőtti küldetéssel kezdődött. 1976. július 20-án a Viking–1 leszállóegysége elsőként hajtott végre teljesen sikeres, irányított landolást a Mars felszínén, és ezzel új korszakot nyitott a bolygókutatásban.
A leszállás önmagában is mérnöki bravúr volt. Akkoriban még senki sem tudta biztosan, milyen körülmények várják az űreszközt a Mars felszínén. A Viking–1 azonban biztonságban földet ért a Chryse Planitia síkságán, néhány órával később pedig megérkeztek az első közeli felvételek egy másik bolygó felszínéről. A kövekkel borított táj sivárnak tűnt, a kutatókat azonban ennél sokkal jobban érdekelte az, amit a kamerák nem láthattak.
A Viking-program eredeti célja nem egyszerűen a Mars lefényképezése volt: a NASA azt szerette volna megtudni, hogy a bolygón létezhet-e vagy létezhetett-e valamilyen egyszerű életforma. Ezért a leszállóegység fedélzetére egy teljesen automatizált biológiai laboratórium került, amely a marsi talajt közvetlenül a helyszínen vizsgálta. A robotkar mintákat gyűjtött, majd azokat különböző kísérleteket végző berendezésekhez juttatta, amelyek mind ugyanarra a kérdésre keresték a választ: rejtőzik-e a talajban bármilyen életre utaló jel?
A legizgalmasabb eredményt az úgynevezett Labeled Release (radioaktív jelölésű tápanyagteszt) kísérlet szolgáltatta. A műszer radioaktív szénnel jelölt tápoldatot adott a marsi talajhoz. Ha a mintában mikroorganizmusok éltek volna, akkor a tápanyag feldolgozása során radioaktív gázt kellett volna kibocsátaniuk.
A műszer pontosan ezt érzékelte. Nemcsak egyszer, hanem mindkét Viking leszállóhelyén hasonló eredmény született. Ez akár a Mars első életnyomának felfedezését is jelenthette volna.
A történet azonban nem így alakult. A Viking egy másik műszere, a gázkromatográf–tömegspektrométer nem talált kimutatható mennyiségű szerves molekulát a talajban. Mivel minden ismert földi élőlény szénalapú szerves vegyületekből épül fel, a kutatók többsége arra jutott, hogy a pozitív biológiai eredményeket valamilyen szokatlan kémiai reakció okozhatta. A Viking vezető tudósai ezért végül nem jelentették ki, hogy életet találtak.
Évtizedeken át úgy tűnt, ezzel lezárult a vita. Csakhogy a Mars később ismét meglepte a kutatókat. A Phoenix leszállóegység 2008-ban perklorátokat fedezett fel a marsi talajban. Ezek az oxidáló sók magas hőmérsékleten lebontják a szerves molekulákat. Mivel a Viking tömegspektrométere éppen felhevítette a talajmintákat az elemzés előtt, felmerült a lehetőség, hogy maga a vizsgálati módszer semmisítette meg azokat a vegyületeket, amelyeket keresett. Ez újra elővette az 1976-os méréseket, és sok kutató szerint ma már nem lehet olyan magabiztosan kijelenteni, hogy a Viking negatív eredményt adott az élet keresésében.
A Marsról alkotott kép is teljesen megváltozott az elmúlt ötven évben. A Viking idején még azt sem tudtuk biztosan, hogy valaha volt-e folyékony víz a bolygón. Azóta orbiterek és marsjárók egész sora fedezett fel kiszáradt folyómedreket, deltákat, agyagásványokat, karbonátokat és olyan szerves molekulákat, amelyek egy jóval nedvesebb és barátságosabb ősi Mars képét rajzolják meg. Ma már szinte biztosra vehető, hogy több milliárd évvel ezelőtt a bolygó számos területén hosszú időn keresztül olyan körülmények uralkodtak, amelyek kedvezhettek a mikrobiális életnek.
Éppen ezért a mai Mars-kutatás már nem ugyanazt a kérdést teszi fel, mint a Viking. A Perseverance például nem közvetlenül élő szervezeteket keres, hanem olyan kőzetmintákat gyűjt, amelyekben egy egykori bioszféra kémiai vagy ásványtani nyomai maradhattak fenn. Ezeket a mintákat a tervek szerint a jövőben földi laboratóriumok vizsgálják majd meg olyan műszerekkel, amelyek érzékenysége össze sem hasonlítható az 1970-es évek technológiájával.
Közben a NASA figyelme egyre inkább a Mars légkörére is irányul. A bolygó ritka atmoszférája, a porviharok kialakulása és a légköri áramlások megértése kulcsfontosságú lesz a következő évtizedek emberes küldetéseihez. Ahhoz, hogy nagy tömegű leszállóegységek, helikopterek vagy később emberek biztonságosan működhessenek a Marson, ugyanannyira ismernünk kell az eget, mint a felszínt.
Ötven évvel a Viking–1 történelmi leszállása után egy dolog biztosan kijelenthető: ez a küldetés alapjaiban változtatta meg a Marsról alkotott képünket. A legérdekesebb öröksége azonban talán nem az első marsi panoráma vagy a mérnöki siker, hanem egy tudományos rejtély, amelyet azóta sem sikerült végleg megoldani. Lehetséges, hogy a Viking laboratóriuma már 1976-ban olyan jelenséget figyelt meg, amely valóban egy marsi mikroorganizmus anyagcseréjére utalt, de az is lehet, hogy egy addig ismeretlen kémiai folyamat tévesztette meg a műszereket.
A válaszra talán még éveket vagy évtizedeket kell várnunk.
