Az Apollo–16 holdkomp-pilótája, Charlie Duke azon mindössze négy még élő ember egyike, aki saját lábával érintette a Hold felszínén. Ennek ellenére több mint ötven évvel a holdra szállások után még mindig rendszeresen szembesül azzal a kérdéssel, hogy „valóban megtörtént-e” az egész. Egy Jack Gordonnak adott interjúban Duke nem felháborodással vagy indulattal válaszolt, hanem olyan részleteket árult el, amelyeket csak olyan valaki ismerhet, aki valóban ott járt a Hold regolittal fedett felszínén.
„Ha belegondolunk, egyszerűen nem lehetett volna meghamisítani” – mondja. Ez a kijelentés talán túl határozottnak tűnik, de amikor végigveszi az Apollo-program méretét, a küldetések számát és a tudományos eredményeket, világossá válik, miért gondolja így.
A holdraszállás-tagadók elméletének egyik legnagyobb problémája, hogy rendszerint egyetlen eseményként tekintenek az Apollo–küldetésekre. A valóság ezzel szemben az, hogy az Egyesült Államok összesen kilenc alkalommal küldött embereket a Holdra vagy a Hold környékére. Hat küldetés sikeresen le is szállt, és tizenkét ember dolgozott a Hold felszínén. Charlie Duke erre csak ennyit mond: „Ha valamit meg akarsz hamisítani, egyszer csinálod meg, aztán vége.”
Ez a mondat többet jelent egyszerű fricskánál, amivel a tagadóknak vág vissza, ugyanis egyetlen hamisított esemény titokban tartása is rendkívül nehéz lenne. Hat különálló holdraszállás, több száz órányi televíziós közvetítés, több ezer fénykép, több száz kilogramm kőzetminta és közel 400 000 ember összehangolt hallgatása (ennyien dolgoztak a holdprogramban) már gyakorlatilag elképzelhetetlen feladat lenne.
Ráadásul mindez a hidegháború legfeszültebb éveiben történt. A Szovjetunió minden technikai és politikai érdeke azt diktálta volna, hogy leleplezze az amerikaiakat, ha csalást talált volna. Ehelyett a szovjet vezetés gratulált az Apollo-küldetésekhez. A világ legnagyobb geopolitikai riválisa nem csalást látott, hanem technológiai teljesítményt.
Az egyik leggyakoribb internetes érv szerint a Hold felszíne „szilárd kőzet”, ezért lehetetlen lenne lábnyomokat hagyni rajta. Duke szerint ez abból fakad, hogy sokan teljesen félreértik, milyen is valójában a Hold felszíne. A Hold ugyan valóban kőzetekből épül fel, de a felső réteget nem egyetlen összefüggő szikla alkotja. Milliárd éveken át becsapódó meteoritok porrá zúzták a felszínt, létrehozva az úgynevezett regolitot: rendkívül finomszemcsés, száraz törmelékréteget, amely inkább hasonlít porra vagy nagyon finom homokra, mint sziklára. Duke tíz láb, vagyis több mint három méter mély furatot készített az Apollo–16 során, és még ott is ugyanezt a finomszemcsés anyagot találta. Ezért alakulhatnak ki olyan éles szélű lábnyomok, amelyek a mai napig érintetlenül maradtak, hiszen a Holdon nincs szél, amely eltüntetné őket.
Érdekes módon ugyanazon küldetés során egészen más felszínt is tapasztaltak. A North Ray-kráter környezetében a friss becsapódás elsöpörte a finom port, így Duke szerint olyan érzés volt rajta járni, mintha kemény parkettán lépkednének. Ez jól mutatja, hogy a Hold felszíne korántsem egyforma mindenhol.
A legismertebb bizonyítékok közé tartozik az Apollo–15 híres kalapács–toll kísérlete. Dave Scott egyszerre ejtett le egy kalapácsot és egy madártollat. A Holdon mindkettő ugyanabban a pillanatban ért földet. A Földön ezt a levegő ellenállása megakadályozza, hiszen a toll sokkal lassabban esik. A Holdon azonban nincs légkör, ezért semmi sem fékezi a toll mozgását. Ez a felvétel ma is az egyik legegyszerűbb és legszemléletesebb demonstrációja annak, hogy a Hold környezete alapvetően eltér a földitől.
Felmerül az a kérdés is, miért készült viszonylag kevés kameranézet a holdraszállások során. A mai okostelefonos korszakban természetesnek vesszük, hogy egy eseményt egyszerre több tucat kamera rögzít. 1972-ben azonban teljesen más technológiai lehetőségek álltak rendelkezésre. Charlie Duke részletesen elmesélte, hogy az Apollo–16 holdjárójára egyetlen televíziós kamerát szereltek fel. A leszállás után ezt kézzel kellett felszerelni, csatlakoztatni, majd a nagy nyereségű antennát pontosan a Föld felé irányítani. Csak ezután kezdődhetett az élő televíziós közvetítés. Mindezt szkafanderben, kesztyűben, vákuumban kellett elvégezniük.
Nem azért volt kevés kamera, mert valamit el akartak rejteni, hanem mert minden gramm tömeg, minden watt energia és minden rendelkezésre álló hely rendkívül értékes volt.
Az árnyékok iránya szintén régóta kedvelt témája az összeesküvés-elméleteknek. Egyesek szerint a különböző irányba mutató árnyékok több mesterséges fényforrás jelenlétére utalnak. A magyarázat elég prózai: az Apollo–16 három földi napot töltött a Hold felszínén. Ez földi napban számolva nem kevés, de ha a Holdi nappal időtartamát nézzük, már más a kép: a Hold saját tengely körüli forgása lassú, egy teljes holdi nappal közel 29,5 földi napig tart. Ez azt jelenti, hogy a Nap látszólag nagyon lassan mozog az égen. Duke küldetése alatt gyakorlatilag végig ugyanabban a „holdi reggelben” dolgoztak. Az árnyékok iránya ezért alig változott. A különböző szögek oka a felszín egyenetlensége, a kráterek pereme, a lejtők és a perspektíva. Ugyanez a jelenség a Földön is megfigyelhető, ha egyenetlen terepen fényképezünk.
A beszélgetés egyik legszemélyesebb pillanata nem tudományos kérdésről szólt. Charlie Duke a Holdra vitt magával egy fényképet a családrjáról, a képen felesége és két kisfia látható. Mielőtt elindult volna, azt mondta nekik: „Menjünk együtt a Holdra.” A gyerekek nagy izgalomba jöttek, természetesen ezzel a képpel jelképesen sikerült nekik is eljutni a Holdra. Duke az utolsó holdsétán egy érintetlen helyen letette a fényképet a felszínre, lefényképezte, majd ott hagyta. A hátoldalára ezt írta: „Ez Charlie Duke űrhajós családja a Föld bolygóról. 1972 áprilisában szálltunk le a Holdra.” A fénykép feltehetően ma is ugyanott fekszik, ahol több mint fél évszázaddal ezelőtt hagyta, takán megfakult az erős UV sugárzás miatt.
A beszélgetés végén előkerült a talán leggyakoribb kérdés: ha egyszer már eljutottunk a Holdra, miért nem mentünk vissza évtizedeken keresztül?
Duke válasza meglepően egyszerű volt. Nem azért, mert nem tudtunk volna visszamenni, hanem azért, mert más célok kaptak prioritást. A NASA költségvetése véges volt, ezért a hangsúly az űrrepülőgépre, majd a Nemzetközi Űrállomásra, később pedig a Mars robotok építésére tolódott át. Az Apollo-program utolsó három küldetését még az 1970-es évek elején törölték, mert politikailag és pénzügyileg már nem indokolták a folytatást.
Most azonban ismét új korszak kezdődik. Az Artemis-program lesz a próbaköve az emberiség hosszútávú úrbéli jelenlétének tekintetében A Hold után, ha ez ugyanolyan sikerrel valósul meg, mint az Apolló+o-program, indulhatnak a távolabbi célok felé. Reméljük, hogy a négy, még elő űrhajós közül minél többen megérik majd ezeket a pillanatokat.
