A következő hetekben sok helyen lehet majd olvasni arról, hogy a Szaturnusz retrográd mozgásba kezdett. Aki nem ismeri az égi mechanikát, az az gondolhatja, hogy a bolygó valóban irányt váltott a Nap körüli pályáján. Kis magyarázat egy olyan égi jelenséghez, amelyek még a korai csillagászokat is gondolkodóba ejtették.
A Szaturnusz ugyanúgy folytatja útját a Nap körül, mint eddig. A változás csak a mi nézőpontunkból létezik. A Föld közelebb kering a Naphoz, ezért jóval gyorsabb pályán halad. Amikor utolérjük és megelőzzük a Szaturnuszt, a háttércsillagokhoz viszonyítva úgy látszik, mintha a bolygó egy időre visszafelé kezdene vándorolni. Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor is, amikor egy gyorsvonatból nézve a mellettünk haladó lassabb szerelvény rövid időre hátrafelé indulni látszik.
Éppen ezért a retrográd mozgás nem a Szaturnusz különleges viselkedése, hanem a két bolygó eltérő sebességéből és helyzetéből adódó optikai hatás.
A retrográd mozgás évszázadokon át az égbolt egyik legnagyobb rejtélyének számított. Az emberek ugyanis azt látták, hogy a bolygók többnyire egy irányba haladnak a csillagok között, majd időnként lelassulnak, megállnak, visszafordulnak néhány hétre vagy hónapra, végül ismét az eredeti irányban folytatják útjukat. Ez a viselkedés teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt az egyenletes körmozgás eszményével.
Az ókori görög csillagászok számára különösen nagy problémát jelentett ez a jelenség. Arisztotelész világképe szerint az égitestek tökéletes körökön, egyenletes sebességgel mozognak a Föld körül. A retrográd mozgás azonban ezt látszólag cáfolta.
A megoldást a Kr. u. 2. században Klaudiosz Ptolemaiosz dolgozta ki. Nem azt állította, hogy a bolygók valóban megfordulnak, hanem azt, hogy bonyolultabb pályán mozognak. A bolygó egy kisebb körön, úgynevezett epicikluson keringett, miközben ennek a körnek a középpontja egy nagyobb körön, a deferensen haladt a Föld körül. A két körmozgás eredője pontosan olyan hurkokat rajzolt ki az égbolton, amilyeneket a csillagászok megfigyeltek.
Érdekes módon ez a modell meglepően pontos előrejelzéseket adott. Több mint 1400 éven keresztül ez volt a csillagászat uralkodó rendszere, még akkor is, ha a valóságban nem így működik a Naprendszer.
A fordulatot Kopernikusz hozta a 16. században. Amikor a Napot helyezte a rendszer középpontjába, a retrográd mozgás hirtelen elveszítette rejtélyes jellegét. Nem kellett többé kisebb köröket és bonyolult geometriai szerkezeteket feltételezni. Elég volt felismerni, hogy a Föld is bolygó, amely saját pályáján kering.
Johannes Kepler tovább egyszerűsítette a képet azzal, hogy kimutatta: a bolygók nem kör-, hanem ellipszispályákon mozognak. Isaac Newton gravitációelmélete pedig végleg megmagyarázta, miért követik ezeket a pályákat.
A Szaturnusz időnként valóban olyan arcát mutatja, amelyre még a Hubble-űrtávcsőnek is hosszú éveket kell várnia. A mellékelt felvételek 2009 elején készültek, amikor a bolygó gyűrűi szinte pontosan élükkel fordultak a Föld felé. Ez nagyjából tizenöt évente következik be, amikor a Szaturnuszon napéjegyenlőség van. Ebben a rövid időszakban a Nap egyszerre világítja meg az északi és a déli féltekét. Ennek köszönhetően a Hubble egyetlen megfigyeléssorozatban örökíthette meg mindkét pólus sarki fényét. Ilyen lehetőség rendkívül ritkán adódik. Most egyébként a szaturnusz ismét a gyűrűi élével fordul felénk, majd lassan ismét kezdi láthatóvá tenni a gyűrűi felületét, ahogy a pályáján tovább halad.
A képek elsőre szinte tökéletes szimmetriát sugallnak, a részletes elemzés azonban mást mutatott. Az északi auróra kisebb területet fed le, ugyanakkor erősebben világít, mint a déli. Ez arra utal, hogy a Szaturnusz mágneses tere nem teljesen egyforma a két féltekén. A különbség kicsi, de elegendő ahhoz, hogy a sarki fények alakjában és fényességében is megjelenjen.
Miközben sokan a retrográd Szaturnuszhoz különféle emberi eseményeket próbálnak kapcsolni, a bolygó haladásának valódi oka ennél sokkal prózaibb. Hála a csillagászok évezredeken át húzódó kitartó munkájának, ma már sokkal többet tudunk róla.
