A Naprendszer talán nem mindig úgy nézett ki, mint ma. Egy friss kutatás szerint (Icarus folyóirat, 2026 március) elképzelhető, hogy egy ötödik óriásbolygó is keringett a fiatal Nap körül, amelyet később egy gravitációs „biliárdjátszma” egyszerűen kilökött a csillagközi térbe. A meglepő rész nem is maga az eltűnt világ, hanem az, hogy a nyomai talán ma is ott vannak a Jupiter és az Uránusz holdrendszerében.
A kutatók számítógépes szimulációk százait futtatták le, hogy visszajátsszák a Naprendszer első néhány százmillió évét. A jelenlegi modellek szerint a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz eredetileg jóval közelebb helyezkedett el egymáshoz, majd gravitációs kölcsönhatások hatására lassan szétszóródtak mai pályáikra. Ez a korszak azonban rendkívül kaotikus lehetett: az óriásbolygók időnként veszélyesen közel kerültek egymáshoz.
Itt jön a probléma. A Jupiter nagy holdjai – az Io, az Európa, a Ganymedes és a Callisto – valamint az Uránusz klasszikus holdjai ma viszonylag stabil rendszert alkotnak. A szimulációk szerint azonban a bolygók közötti közeli találkozások során ezeknek a holdrendszereknek nagy része szétesett volna, pályáik kaotikussá váltak volna, sőt egyes holdak akár ki is repülhettek volna a bolygójuk környezetéből. A kutatók azt találták, hogy a Jupiter és az Uránusz holdjainak egyidejű túlélése a vizsgált forgatókönyvekben alig körülbelül 1 százalékos valószínűséggel történt meg.
Amikor azonban a modellekbe bekerült egy plusz jégóriás – egy Neptunuszhoz vagy Uránuszhoz hasonló bolygó –, a helyzet megváltozott. Az extra bolygó másképp osztotta el a gravitációs kölcsönhatásokat, és bizonyos esetekben éppen ez tette lehetővé, hogy a ma ismert holdrendszerek sértetlenül átvészeljék a bolygók vándorlását. Végül ez a világ egy közeli Jupiter-találkozás során akkora lökést kaphatott, hogy végleg elhagyta a Naprendszert.
A történet nem légből kapott ötlet. Az úgynevezett „Nizzai modell” már évek óta felveti, hogy a korai Naprendszerben lehetett egy vagy több olyan bolygó, amelyet később kilöktek a gravitációs kölcsönhatások. Más csillagok környezetében ma is látunk olyan szabadon sodródó bolygókat, amelyek nem keringenek a csillag körül. Lehetséges, hogy a mi Naprendszerünk is termelt egy ilyen kozmikus száműzöttet.
Az Uránusz különösen érdekes szereplő ebben a történetben. A bolygó közel 98 fokos tengelyferdesége arra utal, hogy valamikor egy hatalmas ütközés érhette. Egyes kutatások szerint ez az esemény a holdrendszerének kialakulásában is szerepet játszhatott. Ha ehhez még hozzávesszük az óriásbolygók későbbi vándorlását és a feltételezett elveszett jégóriást, akkor az Uránusz holdjai valóságos túlélői lehetnek a Naprendszer legvadabb korszakának.
A legizgalmasabb talán az, hogy a kutatók nem közvetlenül a bolygót keresik, nem láttak egy rejtőzködő világot a teleszkópokban, ehelyett a Jupiter és az Uránusz holdjainak mai pályáit vizsgálják, mintha egy több milliárd éves bűnügy helyszínén maradt nyomokat elemeznének. A holdak mozgása ugyanis megőrizhette annak az eltűnt bolygónak a „ujjlenyomatát”, amely már rég a csillagközi sötétségben sodródik
Ha a modell helyes, akkor a Naprendszer ma ismert nyolc bolygója valójában nem a teljes történet. Lehet, hogy valaha öt óriásbolygó keringett a Nap körül, és az egyikük olyan régen eltűnt, hogy csak a megmaradt holdak furcsa túlélése árulkodik a létezéséről.
