A napkitörések során a mágneses térben felhalmozott energia rövid idő alatt hővé, sugárzássá és nagy sebességű részecskeáramlássá alakul. A folyamat központi eleme a mágneses átkötődés: ellentétes irányú mágneses terek találkozásakor átrendeződik a plazmát irányító tér szerkezete. Japán kutatók most nagy energiájú lézerekkel hozták létre ennek parányi, mérhető változatát, majd eltérő kiindulási körülmények között is közel azonos átkötődési sebességet találtak.
A mágneses erővonalak nem fizikai fonalak, hanem a tér irányát és erősségét ábrázoló matematikai eszközök. Jól vezető plazmában mégis úgy viselkednek, mintha az elektromosan töltött részecskék áramlásához lennének kötve. Ez az úgynevezett kötött feltétel nagy léptékben jól működik, a nagyon vékony áramrétegekben azonban felbomolhat. Az elektronok és ionok mozgása elválik egymástól, elektromos ellenállás, nyomási hatások és részecskeszintű folyamatok lépnek működésbe, a mágneses tér topológiája pedig megváltozhat.
A jelenség széles mérettartományban fordul elő. A Nap légkörében kitöréseket és koronakidobódásokat táplál, a földi magnetoszféra éjszakai oldalán mágneses szubviharokat indíthat, távoli asztrofizikai rendszerekben pedig részecskéket gyorsíthat nagy energiára. A megfigyelések szerint a gyors átkötődés normalizált sebessége több, egymástól erősen különböző tulajdonságú plazmában hasonló tartományba esik. Nem volt világos, hogy ezt a környező plazma sűrűsége és mágneses tere szabályozza-e, vagy az áramlásréteg szűk belső tartománya alakítja ki ezt a robusztus folyamatot.
Taichi Morita és munkatársai az Oszakai Egyetem Gekko-XII lézerrendszerét használták. Nagy energiájú impulzusokat fókuszáltak egy szénből készült céltárgy két elkülönülő pontjára. A hirtelen energia-bevitel elpárologtatta és ionizálta az anyagot, így két táguló plazmafelhő keletkezett. A hőmérséklet és sűrűség térbeli különbségei az úgynevezett Biermann-akkumulátorhatás révén mágneses teret hoztak létre a felhők körül. Amikor a két plazma egymásnak ütközött, ellentétes irányú mágneses térkomponenseik közé vékony áramlásréteg szorult. Ebben indult meg az átkötődés. A kutatók megváltoztatták a két lézerfolt közötti távolságot, ezzel pedig jelentősen módosították, milyen sűrűségű, hőmérsékletű és mágneses állapotú plazma érkezik a találkozási térségbe. A két elrendezés eltérő fejlődési történetet és eltérő kezdési időpontot eredményezett.
A plazmát egy gyengébb mérőlézerrel vizsgálták. A visszaszóródó fényből meghatározták annak hőmérsékletét, sűrűségét és mozgását, így követhették a találkozási terület felé áramló, majd onnan kilövellő anyagot.A két kísérlet eltérő körülmények között indult, a mágneses átkötődés mégis közel azonos sebességgel zajlott. Ez arra utal, hogy a folyamat ütemét elsősorban a mágneses terek találkozási zónájában uralkodó viszonyok határozzák meg.
A felszabaduló mágneses energia egy része felmelegítette, más része felgyorsította a plazmát. Hasonló energiaátalakulás táplálja a napkitöréseket is. A laboratóriumi rendszer sokkal kisebb és szabályosabb volt a Nap plazmájánál, ezért további kísérletekre van szükség. Az eredmény mégis segíthet pontosítani azokat a modelleket, amelyekkel a napkitörések fejlődését és az űridőjárás hatásait számítják ki.
