Bajkonur története

1. rész – A hely, amelyet eredetileg csak interkontinentális rakétáknak építettek

Sok kommentben kaptam meg, hogy nem foglalkozom eleget a szovjet/orosz űrkutatással, de mivel szeretem a rendszerességet, így folyamatában akartam volna haladni, de egy rövid történeti áttekintésre minden van lehetőség. A Csillagváros története hívogató, és ebből aztán lehet majd kanyarokat tenni különböző témák szerint.

Először is fontos megjegyezni, hogy Bajkonur története nem az űrkutatással, hanem egy olyan fegyverrel kezdődött, amelynek soha nem szabadna valódi háborúban indulnia. Az 1950-es évek elején a Szovjetunió olyan interkontinentális ballisztikus rakétát akart létrehozni, amely nukleáris robbanófejet juttathatott el több ezer kilométerre. Szergej Koroljov tervezőirodája 1954-ben kapta meg a feladatot az R–7 kifejlesztésére, ám hamar kiderült, hogy a hatalmas, folyékony oxigént és kerozint használó szerkezetet nem lehet a korábbi szovjet rakétakísérleti telepen, Kapusztyin Jarnál megfelelően kipróbálni. Új tesztközpontra volt szükség, hosszú, ritkán lakott területen, kevés repülési folyosóval, több száz kilométeren át elhelyezhető rádiós követőállomásokkal és olyan vasúti kapcsolattal, amelyen a rakéta részegységei, az üzemanyag, az építőanyagok és később egész űreszközök is a helyszínre juthattak.

A választás a Kazah SZSZK déli részén, az Aral-tótól keletre fekvő Tyuratam vasútállomás környékére esett. A táj sík volt, a népsűrűség alacsony, a Moszkvát Taskenttel összekötő vasútvonal már létezett, a közeli Szir-darja pedig vizet biztosíthatott az építkezéshez és a későbbi településhez. A 45,6 fokos északi szélesség az északabbra fekvő szovjet területeknél kedvezőbb volt az űrindításokhoz is, mert a Föld forgásából valamivel nagyobb keleti irányú kezdősebességet lehetett nyerni. Ez azonban 1955-ben még másodlagos szempontnak számított: a létesítményt az R–7 katonai tesztelésére hozták létre.

A szovjet kormány 1955. február 12-én hagyta jóvá az 5. számú Tudományos Kutató Kísérleti Lőtér létrehozását, a kozmodrom hivatalos születésnapjának mégis június 2-át tekintik, amikor a szervezeti és építési terveket katonai utasításban rögzítették. A semmi közepén egyszerre kellett lakótelepet, erőművet, vízellátást, utakat, vasúti vágányokat, kommunikációs rendszert, szerelőcsarnokot és indítóállást építeni. A munkások eleinte sátrakban, vasúti kocsikban és ideiglenes barakkokban éltek, miközben nyáron perzselő hőség, télen metsző hideg, tavasszal sár, az év nagy részében pedig por nehezítette a munkát.

Az 1-es számú indítóhely kialakításához óriási mélyedést vájtak a sztyeppébe. Az R–7-et nem egy lapos betonfelületre állították, hanem a lángterelő gödör fölé függesztették, ami már akkor zseniális meglátás volt. A rakétát négy, sziromszerűen szétnyíló tartókar fogta körül; ezek a felszálláskor, amikor a jármű súlya már nem nehezedett rájuk, saját tömegüknél fogva hátrabillentek. Ez a „tulipán” elrendezés annyira jól sikerült, hogy továbbfejlesztett változata több mint hat évtizeden át szolgálta az R–7 leszármazottait.

1957. május 15-én innen emelkedett fel az első R–7. A kísérlet nem ért el céljáig: a rakéta hátsó részében kialakuló tűz miatt a hajtóműveket mintegy száz másodperc után leállították. Augusztus 21-én viszont az R–7 már mintegy 6000 kilométeres utat tett meg a kamcsatkai célterületig, bizonyítva, hogy a Szovjetunió elérte az interkontinentális rakétatechnika korát. A telep ekkor még fegyverkísérleti központ volt, de Koroljov ugyanebben a hordozórakétában már egy másik lehetőséget is látott. Ha egy robbanófejet ekkora sebességre lehet gyorsítani, akkor egy kisméretű műholdat is pályára lehet állítani. Kevesebb mint két hónappal később ugyanerről az indítóhelyről elindult a Szputnyik–1, és a titkos katonai lőtérből megszületett a világ első űrrepülőtere.