A Gemini V küldetés története
1965 nyarán a NASA már túl volt az első amerikai űrsétán, de a Hold még mindig rendkívül távolinak tűnt. A Gemini-program egyre összetettebb feladatokat hajtott végre, ám egy alapvető kérdésre továbbra sem létezett válasz. Vajon kibírja-e az emberi szervezet azt az időt, amelyre egy holdutazás során szükség lesz? Folytatódik a Geminin-program történetének ismertetése.
Ma természetesnek vesszük, hogy űrhajósok hónapokat, egy egész évet töltenek a Nemzetközi Űrállomáson. Az 1960-as évek közepén azonban még néhány nap súlytalanság is ismeretlen területnek számított. Az amerikai rekordot Gordon Cooper tartotta, aki a Mercury–Atlas 9 küldetésen valamivel több mint 34 órát töltött Föld körüli pályán. Ez jelentős eredmény volt, de egy Apollo-küldetés oda-vissza útjához legalább nyolc napra volt szükség. Senki sem tudta biztosan, hogy ennyi idő után milyen állapotban lesznek az űrhajósok. Vajon képesek maradnak dolgozni? Megőrzik a koncentrációjukat? Lesz elég erejük egy esetleges vészhelyzet kezelésére?
Ezeket a kérdéseket laboratóriumban nem lehetett megválaszolni. Egyetlen megoldás maradt: valakinek végig kellett csinálnia.
1965. augusztus 21-én a Titan II rakéta tetején elindult a Gemini V. A fedélzeten két egészen különböző személyiség foglalt helyet. Gordon Cooper már veteránnak számított. A Mercury Seven egyik tagjaként megtapasztalta az amerikai emberes űrrepülés legkorábbi éveit, és korábbi küldetésével rekordot állított fel. Társa Pete Conrad volt, aki első alkalommal jutott el az űrbe, de berepülőpilótaként már legendás hírnévnek örvendett gyors gondolkodása és kivételes repülési képessége miatt. A két pilóta kiválóan kiegészítette egymást, és ez a következő nyolc napban többször is fontosnak bizonyult.
A küldetés egyik legnagyobb újítása nem kívülről volt látványos, hanem az űrhajó belsejében rejtőzött. A korábbi Gemini-küldetések elektromos energiáját akkumulátorok biztosították, ezek azonban egyszerűen nem rendelkeztek elegendő kapacitással egy több mint egyhetes repüléshez. A Gemini V ezért elsőként használt üzemanyagcellákat emberes amerikai űrhajón. A rendszer hidrogénből és oxigénből állított elő elektromos áramot, miközben melléktermékként vizet termelt. Ez a technológia később az Apollo-program energiaellátásának is alapja lett.
NASA / Gordon Cooper
A repülés azonban majdnem az első napon véget ért.
Nem sokkal pályára állás után az egyik üzemanyagcellához tartozó oxigénrendszer nyomáscsökkenést jelzett. A földi irányítás attól tartott, hogy az új energiaellátó rendszer meghibásodott, ami azonnali küldetésmegszakítást jelentett volna. Hosszú elemzés után azonban kiderült, hogy a probléma nem magában az üzemanyagcellában volt, hanem egy hibás érzékelő küldött téves adatokat. A rendszer megfelelően működött, így a Gemini V folytathatta útját, bár a NASA elővigyázatosságból jelentősen korlátozta az energia- és hajtóanyag-felhasználást.
NASA / Gordon Cooper
Ez a döntés a küldetés másik fontos célját is befolyásolta. A NASA egy kis, körülbelül 34 kilogrammos célobjektumot, az úgynevezett Rendezvous Evaluation Podot (randevú tesztobjektum/céltárgy) bocsátotta ki az űrhajóból. A villogó fényekkel, radar-visszaverőkkel és saját energiaellátással felszerelt szerkezet arra szolgált, hogy Cooper és Conrad gyakorolhassa egy másik objektum megközelítését az űrben. Ez a képesség létfontosságú volt, hiszen néhány évvel később az Apollo holdkompjának ugyanilyen módon kellett visszadokkolnia a Hold körül keringő parancsnoki egységhez. Az üzemanyagcella körüli bizonytalanság miatt azonban a személyzetnek takarékoskodnia kellett a manőverező hajtóművek üzemanyagával, ezért a teljes randevút végül nem hajtották végre. A radar és a célkövető rendszerek tesztjei így is értékes adatokat szolgáltattak, amelyeket a későbbi Gemini-küldetések már sikeresen hasznosítottak.
A következő napok már kevésbé szóltak a látványos manőverekről, inkább az emberi szervezet megfigyelésére helyezték a hangsúlyt. Az orvosok folyamatosan figyelték Cooper és Conrad pulzusát, vérnyomását, légzését, reakcióidejét és munkavégző képességét. A két űrhajós rendszeresen végzett orvosi méréseket, fényképezte a Földet, kísérleteket hajtott végre, miközben meg kellett birkózniuk azzal a kényelmetlenségegl is, hogy egy alig néhány köbméteres kabinban éltek több mint egy héten keresztül. A Gemini belseje rendkívül szűk volt: a két ülés között alig maradt hely, az űrhajósok gyakorlatilag végig ugyanabban a testhelyzetben töltötték a repülést.
A nyolcadik nap végére egyre világosabbá vált, hogy a NASA legfontosabb kérdésére megszületett a válasz. Cooper és Conrad ugyan fáradtan tért vissza a Földre, de fizikailag sokkal jobb állapotban voltak, mint azt sok szakember korábban feltételezte. Nem veszítették el munkavégző képességüket, képesek voltak pontos feladatokat végrehajtani, és szervezetük meglepően jól alkalmazkodott a hosszú ideig tartó súlytalansághoz.
A Gemini V végül 190 óra 55 percet, vagyis csaknem nyolc teljes napot töltött az űrben. Ez akkoriban új amerikai rekord volt, és először bizonyította, hogy az ember képes annyi időt biztonságosan eltölteni az űrben, amennyire egy holdexpedíció során szükség lesz. Emellett az üzemanyagcellák is sikeresen vizsgáztak, és megkezdődött azoknak a randevú-eljárásoknak a kidolgozása, amelyek nélkül az Apollo-program holdkompja soha nem találhatott volna vissza a Hold körül keringő parancsnoki egységhez.
