A Pan Am űrrepülője, amely megelőzte a korát. Heti sci-fi VS tudomány cikkben emlékezünk meg róla.
1968-ban, amikor a 2001: Űrodüsszeia a mozikba került, az emberek még egyetlen lépést sem tettek a Hold felszínén. Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke mégis egy olyan jövőt álmodtak meg, amelyben a Föld körüli utazás már éppolyan természetes, mint egy nemzetközi repülőjárat.
A film egyik legikonikusabb járműve az Orion III „Space Clipper”, amelyet a valóságban is létező Pan American World Airways – ismertebb nevén a Pan Am – üzemeltet a történet szerint. A 65 méter hosszú űrrepülő elegáns belső tere harminc utas számára készült, a filmben azonban mindössze egyetlen utas tartózkodik rajta: Dr. Heywood Floyd, aki a Hold felé vezető útja első szakaszát teszi meg.
A Kék Duna keringő dallamaira az Orion III lassan emelkedik a Föld körüli pályán keringő, forgó Space Station V felé. Ez a néhány perces jelenet máig a filmtörténet egyik legismertebb példája arra, hogyan lehet a világűr mozgását valósághűen, mégis elegánsan bemutatni. Zse-ni-á-lis.
Érdekes részlet, hogy bár a filmben nem látjuk a felszállást, az Orion III külső kialakítása arra utal, hogy egy egyfokozatú, pályára állni képes (SSTO – Single Stage To Orbit) űrrepülőgép. Nyilazott deltaszárnya sok tekintetben emlékeztet az évekkel később szolgálatba álló amerikai Space Shuttle-re, bár annál jóval karcsúbb és aerodinamikusabb formát kapott.
A látványtervező Harry Lange korai rajzain még egy érdekes megoldás is szerepelt: a jármű hátsó része – a hajtóműveket és a szárny hátsó szakaszát magában foglaló gyorsítóegység – levált volna, miután elérte a szükséges sebességet. Ez a koncepció végül kimaradt a filmből, hiszen a kész jelenetekben az Orion III ugyanazzal a hátsó résszel érkezik meg Föld körüli pályára.
A dokkolás sem egyszerű közelítés. Mivel a hatalmas Space Station V folyamatosan forog, hogy centrifugális erő segítségével mesterséges gravitációt hozzon létre, az Orion III személyzete még a csatlakozás előtt ugyanarra a forgási sebességre állítja az űrrepülőt, mint amelyen az állomás forog. Így a dokkolás pillanatában a két jármű egymáshoz képest gyakorlatilag mozdulatlanná válik, ami biztonságossá teszi a csatlakozást.
A jelenet számomra különösen figyelemre méltó, mert nem hollywoodi akcióként ábrázolja az űrutazást, hanem precíz mérnöki műveletként, ami ebben a korban igencsak ritka volt. A lassú mozdulatok, a csend és Strauss keringője együtt azt sugallják, hogy a világűrben minden rendben van, ha megfontoltan és pontosan hajtod végre a manővereket.
Kubrick merészen nyúlt a képi elemekhez, felejthetetlen megoldás a súlytalanul forgó töltőtoll (vajon űrtoll volt, vagy szovjet zsírkréta? Na jó, nem trollkodom itt a végén). Két zseni korszakalkotó vállalkozása a film, és még mág nagy hatással van ránk, nézőkre.
