a When Worlds Collide tudományos öröksége
1933-ban, amikor Philip Wylie és Edwin Balmer megjelentették a When Worlds Collide (Amikor világok ütköznek) című regényt, az emberek még nem ismerték a Naprendszeren kívüli bolygókat, nem léteztek számítógépes éghajlati modellek, és a Földet fenyegető kisbolygók kutatása is gyerekcipőben járt. A történet mégis olyan kérdéseket vetett fel, amelyekkel a csillagászok és bolygókutatók ma is foglalkoznak: mi történne, ha egy nagy égitest valóban a Föld felé tartana, és hogyan lehetne megmenteni az emberi civilizációt?
A regény szerint két vándor égitest közelíti meg a Naprendszert. Az egyik elpusztítja a Földet, a másik pedig új otthonná válhat az emberiség számára. Az 1951-es filmadaptáció némileg átdolgozta a történetet: itt egy Bellus nevű csillag okozza a katasztrófát, míg bolygója, Zyra marad életben, ahová egyetlen hatalmas űrhajó, a Space Ark szállítja a túlélőket.
A történet csak tiszta fantáziának tűnik, mégis meglepően sok tudományos gondolat rejtőzik mögötte. A regény egyik legfontosabb eleme az úgynevezett gravitációs zavarok ábrázolása. Ahogy a hatalmas égitestek közelednek, a Földön egyre gyakoribbá válnak a földrengések, vulkánkitörések és óriási szökőárak. A szerzők ugyan eltúlozták ezek mértékét és időzítését, de az alapgondolat helyes: egy nagy tömegű égitest gravitációja valóban képes lenne megzavarni más égitestek pályáját és belső folyamatait. A valóságban azonban egy bolygó méretű objektum már jóval az ütközés előtt teljesen átrendezné a Naprendszer dinamikáját.
A film bemutatásának idején még senki sem tudott a Föld-közeli kisbolygók ezreiről. Ma már több tízezer ilyen objektumot tartunk nyilván, és folyamatosan keresik azokat, amelyek hosszú távon veszélyt jelenthetnek bolygónkra. Bár egy egész bolygó vagy csillag érkezése a jelen állás szerint évmilliárdokig rendkívül valószínűtlen, egy 10–15 kilométer átmérőjű kisbolygó már elegendő lenne ahhoz, hogy globális éghajlati változásokat idézzen elő. Körülbelül 66 millió évvel ezelőtt egy ilyen becsapódás vezetett a repülni nem képes dinoszauruszok kihalásához.
A történet másik különlegessége maga a Space Ark. A Bonestell által tervezett karcsú rakéta jóval az Apollo-program előtt jelent meg, amikor még senki sem járt az űrben. A jármű nem csupán menekülőeszköz volt, hanem egy önfenntartó világ, amelynek hónapokon keresztül életben kellett tartania utasait. Ez a gondolat ma már a hosszú távú Mars-expedíciók egyik alapvető mérnöki problémája. Az oxigén újrahasznosítása, a víz visszaforgatása, az élelmiszer-termelés és a sugárvédelem mind olyan kérdések, amelyekkel jelenleg is foglalkoznak az űrügynökségek.
Érdekes módon a regény azt is feltételezi, hogy az emberiség képes lehet egy másik bolygón új civilizációt létrehozni. Amikor a könyv megszületett, még azt sem tudtuk biztosan, hogy léteznek-e bolygók más csillagok körül. Ma már több mint 5700 exobolygót ismerünk, és ezek között több száz olyan található, amelyek csillaguk lakhatósági zónájában keringenek (goldilocks zóna). Ettől még nem tudjuk, hogy valóban lakhatók-e, de a kérdés már nem pusztán a sci-fi irodalom világába tartozik.
A film végén a túlélők megérkeznek Zyrára, ahol különös romokat és piramisokat fedeznek fel. Ez a jelenet egy másik tudományos kérdést is felvet: hogyan ismernénk fel egy idegen civilizáció nyomait? Ma már létezik egy önálló kutatási terület, a technoszignatúrák, a technológiai nyomok vizsgálata, amely azt kutatja, milyen mesterséges jelek árulhatnák el egy fejlett intelligencia létezését. A tudósok nemcsak rádiójeleket keresnek, hanem megastruktúrákra, légköri szennyezésre vagy szokatlan energiakibocsátásra utaló nyomokat is.
A When Worlds Collide nem egyszerűen egy látványos világvége-történetet mesélt el: a regény és a film arra ösztönözte az olvasókat és nézőket, hogy elgondolkodjanak az emberiség hosszú távú jövőjén, az űrutazás lehetőségein és azon, hogy mi történne egy valódi kozmikus katasztrófa esetén. Sok olyan mérnök és csillagász nőtt fel az 1950-es és 1960-as években, akik később elismerték: Bonestell festményei és George Pal filmjei jelentős hatással voltak pályaválasztásukra.
Véleményem szilárd ezen a téren: ez a klasszikus sci-fi legnagyobb ereje. Nem azért marad emlékezetes, mert minden részlete tudományosan pontos, sőt akkor még nem is lehetett, hanem azért, mert olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre a tudomány évtizedekkel később kezd valódi válaszokat keresni. A When Worlds Collide ma már történelmi alkotásnak számít, de üzenete továbbra is aktuális: az emberiség jövője végső soron azon múlik, hogy képesek vagyunk-e időben felismerni a kozmikus veszélyeket, és elegendő tudást szerezni ahhoz, hogy egyszer valóban eljussunk egy másik világba. És a nyomán rengeteg hasonló sci-fi indult útnak, sokan rengeteg címet tudunk említeni, talán a későbbi cikkekben fel is bukkannak majd.
