A HOTOL (Horizontal Take-Off and Landing) az Egyesült Királyság egyik legérdekesebb űrrepülőgép-terve volt az 1980-as években. Míg az amerikai NASP/X-30 elsősorban egy hiperszonikus technológiai demonstrátornak készült, addig a HOTOL célja egy valóban használható, teljesen újrafelhasználható űrjármű létrehozása volt, amely műholdakat állíthat pályára. A programot a British Aerospace és a Rolls-Royce vezette, a hajtómű koncepcióját pedig Alan Bond brit mérnök dolgozta ki.
A HOTOL egy egyfokozatú pályára álló (SSTO) űrrepülőgép lett volna. A terv szerint egy hagyományos pályáról száll fel, majd a küldetés végén ugyanúgy repülőgépként tér vissza. Körülbelül 7–8 tonna hasznos terhet tudott volna alacsony Föld körüli pályára juttatni.
A program legfontosabb újítása az RB545 „Swallow” hajtómű volt. Ez a hajtómű a légkör alsó rétegeiben a levegő oxigénjét használta volna fel, ezért sokkal kevesebb folyékony oxigént kellett volna magával vinnie, mint egy hagyományos rakétának (ebben hasonlított az amerikai SSTO-ra). Körülbelül Mach 5–7 sebességnél, 26–32 kilométeres magasságban átváltott volna tisztán rakétaüzemmódra, és a fedélzeten tárolt folyékony oxigénnel folytatta volna a gyorsítást egészen a világűrig. Ez a megoldás jelentősen javította volna a tömegarányt.
A HOTOL azonban egy szokatlan kialakítású jármű volt. A hajtómű a törzs hátuljába került, a nagy hidrogéntartályok miatt pedig a tömegközéppont túlságosan hátra tolódott. Ennek ellensúlyozására a függőleges vezérsíkot nem a farokrészre, hanem szinte a gép orrára helyezték. Ez a különös forma futurisztikus, de egy szükséges mérnöki kompromisszum eredménye volt.
A programot végül nem a technológia, hanem elsősorban a pénzügyi és politikai környezet futtatta zátonyra. A fejlesztési költségek több milliárd fontra emelkedtek, az Egyesült Királyság kormánya pedig nem vállalta a finanszírozást. Emellett az Egyesült Államok nem osztotta meg a szükséges technológiák egy részét, ami tovább nehezítette a fejlesztést. A HOTOL-programot 1988–1989 körül leállították.
De a kulönleges űrjármű története itt még egy fordulatot vett. Alan Bond megalapította a Reaction Engines vállalatot, amely továbbfejlesztette a HOTOL alapötletét. Az eredmény a Skylon lett, amely már egy sokkal kiforrottabb kialakítást kapott, és a híres SABRE (Synergistic Air-Breathing Rocket Engine) hajtóművet használta volna. A SABRE egyik legfontosabb újítása egy rendkívül hatékony előhűtő rendszer volt, amely a több mint 1000 °C-os beáramló levegőt a másodperc tört része alatt kriogén hőmérséklet közelébe hűtötte, lehetővé téve a nagy sebességű levegőszíváson alapuló működést. Bár a Skylon sem jutott el a megépítésig, a HOTOL öröksége ezen keresztül még évtizedekkel később is tovább élt.
Ha a Star-Raker, a NASP/X-30 és a HOTOL programokat összehasonlítjuk, jól látható, hogy ugyanarra a problémára három teljesen eltérő megoldást kerestek. A Star-Raker egy óriási teherszállító űrrepülőgép lett volna a világűr iparosítására, a NASP/X-30 a hiperszonikus technológiák demonstrátora, míg a HOTOL egy gazdaságosan üzemeltethető, újrafelhasználható műholdindító rendszerként képzelte el a jövő űrközlekedését. Mindhárom projekt megelőzte a saját korát, és számos olyan technológiát vetített előre, amelyek fejlesztése még ma is zajlik. Bár mindegyik a tervezőasztalon „végezte”, de nem kell alapvetően elítélnünk ezeket a gondolatkísérleteket.
