A Star-Raker az 1970-es évek végének egyik legmerészebb amerikai űrrepülőgép-koncepciója volt. A Rockwell International – ugyanaz a vállalat, amely a Space Shuttle fővállalkozója is volt – 1979-ben dolgozta ki egy olyan egyfokozatú pályára álló (SSTO – Single Stage To Orbit) jármű tervét, amely hagyományos pályáról szállt volna fel, és ugyanoda tért volna vissza.
A méretei egészen elképesztőek: a közel 95 méter hosszú, 110 méter fesztávolságú repülőgép nagyobb lett volna, mint egy Boeing 747, felszállótömege pedig elérte volna a 2,3 millió kilogrammot. A raktere 91 tonnás hasznos terhet vihetett volna alacsony Föld körüli pályára, ami még ma is figyelemre méltó teljesítmény lenne.
A koncepció egyik legérdekesebb része a meghajtás volt. A Star-Raker tíz hidrogénüzemű levegőbelégzésű turboramjet hajtóművel gyorsított volna a légkörben, így a repülés első szakaszában nem kellett volna magával vinnie az oxidálószer teljes mennyiségét. Amikor a sebessége már elérte volna a körülbelül Mach 6 értéket és a légkör túlságosan ritkává vált volna, három folyékony hidrogénnel és folyékony oxigénnel működő rakétahajtómű vette volna át a szerepet, és ezek gyorsították volna pályára. A szárnyak belsejében kaptak volna helyet a kriogén üzemanyagtartályok, az alsó légbeömlők pedig rakétaüzemmódban bezáródtak volna, hogy csökkentsék a légellenállást.
A Star-Rakert egy sokkal nagyobb elképzelés kiszolgálására tervezték. Az 1970-es évek energiaválsága idején a NASA és az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma azt vizsgálta, megvalósíthatók-e az óriási, geostacionárius pályán működő naperőművek. Ezek a több tízezer tonnás szerkezetek napenergiát gyűjtöttek volna, majd mikrohullámok segítségével továbbították volna azt földi vevőállomásoknak. A rendszer felépítéséhez évente több tízezer tonna anyagot kellett volna Föld körüli pályára szállítani, ezért volt szükség egy rendkívül nagy teherbírású, teljesen újrafelhasználható űrrepülőgépre. Ez a koncepció jelenleg újra virágkorát éli, ma is terveznek (pl. kínai és japán cégek) űrbe telepített naperőművek geostacionárius pályára állítani.
A számítások szerint egy körülbelül harminc Star-Rakerből álló flotta naponta több indítást is végrehajthatott volna. A járművek hagyományos repülőgépként gurultak volna a pályára, felszállás után, néhány óra múlva visszatértek volna, majd újratöltés és karbantartás után ismét útnak lehetett volna indítani őket. Ez a működési inkább hasonlított volna a légiközlekedéshez, mint a mai rakétaindításokhoz. De gondoljunk csak bele, mit tervez a SpaceX a Starship rendszerrel: nagy terheket, újrafelhasználható módon, egymás utáni repülésekkel eljuttatni az űrbe, nem is említve, hogy tervben van a pont-pont földi összeköttetés megvalósítása is a későbbiekben.
Papíron lenyűgözőnek tűnt, a gyakorlat azonban egészen más képet mutatott. Az SSTO járművek legnagyobb problémája a tömegarány. Minden kilogramm szerkezeti tömeg csökkenti a pályára juttatható hasznos terhet, miközben még több üzemanyagra van szükség a saját tömeg felgyorsításához is. A Star-Raker olyan könnyű szerkezetet, olyan fejlett hővédelmet és olyan hajtóműveket igényelt volna, amelyek a hetvenes évek technológiai szintjén egyszerűen nem álltak rendelkezésre. Az ehhez szükséges anyagok, kompozitok és hajtóművek fejlesztése rendkívül drága lett volna, miközben a Space Shuttle program már hatalmas összegeket emésztett fel.
Bár a Star-Raker soha nem hagyta el a rajzasztalt, hatása mégis megmaradt. A vízszintes fel- és leszállású újrafelhasználható űrjárművek gondolata később visszaköszönt a NASP/X-30 programban, a brit HOTOL terveiben, majd napjainkban a Reaction Engines és más fejlesztések elképzeléseiben. A Star-Raker ma is annak az időszaknak az egyik legismertebb jelképe, amikor a mérnökök még úgy gondolták, hogy az űrutazás néhány évtizeden belül ugyanolyan megszokottá válhat, mint a kontinensek közötti repülés. És talán lassan igazuk is lesz, csak nem abban a formában, ahogy annak idején gondolták.
